Az egész éltemet végigkísérte az, hogy sehol nem találtam a helyem. Nem vagyok nehezen alkalmazkodó, sőt sulis koromban sem voltam problémás gyerek. Korán értem - talán kissé túl korán is. Az iskolák amelyeket látogattam örömöt jelentettek, az egyetemek amelyeket elvégeztem a nagy barátságokról szóltak, sok tanulásról és felejthetetlen élményekről. Mindig is nagy baráti körök tagja voltam. Tehát furcsa sokszor még számomra is a helytelenség magas érzése, ami végigkísér. De van. És mint olyan, lépésről lépésre szembe is kell néznem vele.

A legerőteljesebben akkor jelentkezett, amikor szülő lettem.
Elkezdtem ugyanis a játszótereken furcsán kívűlállónak érzeni magam.
A csoportok, fejlesztések, tornák, masszázs, ilyen-olyan foglalkozások, ahova hordtam a gyerekeket, még jobban növelték bennem az idegenkedést.
Egyszerűen nem voltam olyan, az, amit a többi szülő lazán, mintegy farból hozott.

Én sokáig szoptattam. Szégyenteljesen sokáig.
Én voltam fáradt és türelmetlen.
Gyakran ideges.
Sokszor hisztis.
Nagyokat sírtam és kacagtam.
A gyermekeimet ha nem viselkedtek rendesen, összeszidtam. Ha meg elvárt módon voltak jelen, akkor dícsértem.
Nem voltam hangsúlyozottan hagyományörző, inkább egy modern, kategórizálhatatlan anya.
Más voltam.
Mert ők liberálisak, hagyományőrzök, mosolygósak - akár fogaik között is, soha nem sírtak, de talán nem is nevettek, nem voltak hisztériásak és a gyerekeik mély győkerű magyar nevek büszke viselőik voltak.

Voltak helyek ennek köszönhetően, ahova egyszerűen már nem is mentem el, mert tudtam, hogy úgy számomra, mint kategórizálhatatlan gyermekeim számára furcsa lesz és idegenszerű a részvételünk.
Tudomásul vettem, hogy nem illünk sem ide, sem oda és kész.
Magunk kell megtalálnunk azt a helyet, amit otthonunknak nevezünk. Lelkiekben, természetesen.

És akkor eltelt pár év.
A gyerekeim ugyebár 5 és 7 évesek.
És kiegyensúlyozottak, jól alkalmazkodók, érettek, intelligensek, könnyen interakciónálnak, mindennel tudnak játszani és minden egyes gyerek a barátjuk, akivel öt percet játszanak.
Alkalmam volt viszontlátni azokat a szülőket és gyerekeiket akik miatt vagy helyesebben akik mellett kényelmetlenül éreztem magam.
Sokszor kevesebbnek, elégtelennek, nem elég jó anyának.
És láss csodát:

Fám gyümölcsei páratlanok.
Míg idegenkedve szemléltük a mást, felismertük, hogy értékesek vagyunk.
Ez egy közös reveláció volt.
A másként nevelt gyerkőcök hisztiztek, agresszívek voltak, nehezen alkalmazkodtak, kisajátítottak tárgyakat, barátokat, szülőket, helyszíneket. És állandóan elégedetlenek voltak.

Valami megszületett bennem.
Akkor és ott.
Akárcsak a gyerekeimben.
A megelégedettség, a célbaérés, a jó úton haladás büszkesége.

Mert mindenkinek helye és útja van.
A nyáj nem mindig üdvözít.
Bennünket úgy tűnik semmi képpen nem...