#életek

Negyvenöt évet húzott le ugyanazon a munkahelyen.

Voltak napok, hogy gyűlölte, ahogy olyanok is, amikor örömmel ment. 

A mindent tudás és biztonság örömével.

Aztán közeledett a nyugdíj.

Mindenki áradozott.

Szerencsésnek nevezték.

- Még fiatal vagy, előtted az élet, egy csomó mindent meg tudsz tenni, amit eddig halogattál.

Voltak álmai. Nem igaz, hogy nem. De mindet megöltek a hétköznapok. A rutin. Az úgyis mindegy.

Egyetlen célja volt - felkelni és elmenni dolgozni. Majd hazajönni, pihenni és újrakezdeni mindent.

Aznap hatalmas partit szerveztek.

A fiatal kolléganők remekeltek a szervezésben.

Mindenki ott volt, akivel valaha dolgozott.

Ajándékokat kapott, virágot, emléktáblát, s még több virágot.

Elhelyezte körbe kereken az irodában.

- Mit csinálsz? - kérdezték a kollégák.

- helyet keresek a virágoknak.

- de ezt neked vettük.

Akkor ébredt rá, hogy többé nem látják itt szívesen.

Megtalálták az utódját, ő meg mehet.

A virágok nem állnak meg nálam. Kipusztulnak - suttogta mintegy magának.

Senki sem figyelt rá a nagy zajban.

Csendben összepakolt és hazament.

Másnap reggel a megszokott időben kelt.

Kávé, ágy vetés, készülődés, utolsó simítások a tükör előtt és indulás.

Az úton jött rá, hogy nincs hova mennie.

A füléig elvörösödött.

- csak kollégákkal ne találkozzon...., mégis, mit mondana, hova megy?

Céltalanul bolyongott az ébredező városban.

Olyanok rohantak l mellette, akiknek mind jól meghatározott és körülírt céljaik voltak aznapra.

Neki nem.

Fiatalkori álmain gondolkodott, miközben kifliét majszolta andalogva.

Mindegyik megszűnt relevánsnak lenni.

Új célok kellenének.

De honnan? 

Fogalma sem volt, hogy kell célokat megfogalmazni.

Egész életében más céljait követte, más álmait élte, másért küzdött.

Végül egy pokoli hónap után - teljes céltalanságban - egy cég alkalmazta.

Véletlenszerű találkozás volt. Az a fajta, amit a hívők Gondviselésnek neveznek.

Hiszen közel állt a tébolyhoz, amikor erre rátalált.

- Erzsike néni, de miért nem élvezi a nyugdíjas éveit? - kérdezték ebédszünetben a kollégák.

- De hiszen azt teszem - mondta a megelégedettek boldog mosolyával. Vannak olyan emberek, akiket a másokért véghez vitt szolgálat tart életben. Engem is...

Aznap délután leült az üres papír lap elé és álmokat fogalmazott meg.

Saját álmokat.

A listára végül egy tétel került fel, amin többször átment az írószerrel. Míg végül úgy világított, mint egy reklám tábla:

- valami jó kis fatális betegség. Ami elvisz. Lehetőleg hamar.

Csak ennyi.

Ez igazán nem sok...