Tetves Rózsi

Tetves Rózsi, igy hívtuk magunk között, aztán már előtte sem tagadtuk.
Szegények voltak és piszkosak.
Diszlexiás, diszgráfiás és diszkalkuliás volt. De ezt akkoriban nem tudtuk. Egyszerűen hülyézte mindenki. A tanárok is.
Büntetés volt mellette ülni.
Nem voltam jó gyerek.
Folyamatosan verekedtem valakivel.
Így időről időre mellette kötöttem ki.
Ilyenkor tetves lettem.
Édesanya jajgatva vette tudomásul. Minden egyes alkalommal feltette ugyanazt a kérdést:
Vágunk vagy kínlódunk?
Kínlódunk!
Akkor elővette a tálat, kendőt, petróleumot, sűrű fogú fésűt és elkezdte a megszokott koreográfiát.
Bemasszírozta, szorosan lekötötte, kibontotta, kifésülte, majd tincsenként serkétlenítette.
A már gondosan megtisztított tincseket különválasztotta a többitől, mint valami rasszista rohamosztagot.
A vajszínű kendő tele volt tetvekkel.
Úgy hemzsegtek rajta a halott tetemek, mint fos a harctéren.
Volt egy hetünk a reményre.
Minden vasárnap újrakezdtük. A századik előadásig, amikor Rózsi megbukott.
Úgy búcsúzott el, hogy rühös lettem.
A kezfejem, az ujjaim között, majd a hasamon és minden egyes hajlatban elevenen ettek meg a rühek, amiket Rózsitól kaptam.
Idővel elfelejtettem.
Ahogy a traumát szokás.
Mélyre elástam és igyekeztem úgy tenni, mintha meg sem történt volna.
Rózsit a facebookon láttam viszont.
Kikupálódott.
Vörös haját szőkére szívatta.
Testét formásra alakította az idő, mint valami késői ajándékot.
Elegáns volt és irigylésre méltó.
Az urammal abban az időben ugyanazon a fiókon osztóztunk.
Egyszer rákérdezett - ki ez a Rózália?
Milyen Rozália? Ja!!!! Tetves Rózsi? Senki! Egy szerencsétlen - mondtam nem kevés megvetéssel a hangomban.
És többé nem gondoltam vele. Mert könnyelmű voltam és hiszékeny.

Aznap este amikor a gyermekeket lefeketettem volt valami baljós alaphangja az estének.
Látszólag nem történt semmi.
De a fal úgy épült fel közénk, mint Kőműves Kelemen vára.
Egyik éjszakáról a másikra.
- Mi a baj? - kérdeztem.
És kifakadt.
Rozáliáról mesélt.
A szerelemről, örömről, boldogságról amiben ketten osztoznak.
Nem tervezték.
Így alakult.
Egyszer Rozál azt hitte velem beszél. Ráírt, ő meg válaszolt és beszélgetni kezdtek. Majd találkozni. Végül feleszmélni arra, hogy megtaláltak a szerelmet.
Ami az életben egyszer köszönt be.
Vagy élsz vele, vagy örökre bánhatod.
Nem szalaszthatja el - mondta. Értsem meg. Ha valaha is szerettem, elengedem.
Aki menni akar, azt el kell engedni - mondtam bölcsen. Magamban pedig arra gondoltam, kurva Rózsi, végre elérte az álmát. Ez lehetett az életcélja, hogy megfúrja a házasságomat, életemet, jelenemet és jövőmet.
A múltért cserében.
Amikor napi szinten eltapostam, mint egy tetves és rühös páriát.
Nem adtam esélyt, nem tekintettem embernek.
Ebből merített erőt.
Addig hajtott, míg eltaposott.
Ha nem rólam szólna, még röhögnék is, de így már sírni sem tudok.
Kurva tetvek, rühök, házasságtörő férjek és karma.