életek

Minden reggel pontban fél hétkor ébred.

Megissza a kávéját, majd vécére megy.

Ugyanezt teszi évtizedek óta.

Így és ebben a sorrendben.

Három éve jött el végleges nyugdíjba.

Egész életében dolgozott. A semmiről indult, apja halála után. Lépésről lépésre haladt azon a létrán, amely a mai önmagához vezetett.

Harmincnégy éve van igazgatói pozícióban. Nem biztos, hogy ő volt a legjobb, de beletanult. És mindig igyekezett jó helyen lenni, jó időben.

Miután a titkárnőjét magával ragadta a rák, valami általa ismeretlen és felfoghatatlan helyre, eldöntötte, hogy leteszi a lantot. Marika nélkül, már semmi sem a régi.

Kórházi kezelése alatt, minden nap meglátogatta.

A végén Marika már magához sem tért, de neki fontos volt ott lenni. Fogni a kezét. Éreztetni, hogy maradt valakije. Nincs egyedül.

Ő viszont egyedül maradt.

A fél hetes ébredések értelmüket vesztették.

A vasalt ingekkel, fényesre pucolt cipőkkel és a napokra felosztott öltönyökkel együtt.

Minden reggel pontban fél nyolckor kilépett az ajtón.

Beült az autóba, indított, majd sírni kezdett.

Az elején, szégyenlősen, majd egyre bátrabban.

A kávézóra egyik ilyen reggelen talált rá.

Folyton üresen kongott.

Egy idő után feladatának érezte az életben tartását. Éppen úgy, ahogy Marikával tette.

Kis időre rá, hirdetéseket tett fel a helyi újságban, ahol régi munkaajánlatokat osztott meg, amiket még Marika fogalmazott.

Nem félt a lebukástól. Vesztenivalója nem maradt...

A délelőttjei komoly, időhöz kötött és meghatározott koreográfiát követő beszélgetésekkel zajlott.

A fiatalok egymás kezébe adták a kilincset.

Elbeszélgetett velük, mintha munkát ajánlana. Miközben sokkal nemesebbet vállalt magára. Formálta, nevelte, oktatta őket. Felkészítette az igazi interjúkra. Amit az Élettel kell majd lefolytassanak.

Délre kissé elfáradt.

Olyankor hazament. Kipihente magát, majd másnap folytatta.

Noha senki sem kapta meg az álmodott pozíciót, senki sem távozott csalódottan.

Végre egy igazgató, akinek ideje van, aki odafigyel, tanácsokat ad és érdeklődő. Nyitott. Ritka az ilyen, mint a háromszemű holló.

A temetésén a kávézó tulajdonosa szólalt fel egyedül.

Nem tolongtak, de a fiatalok szép számban képviseltették magukat.

A tulaj nem beszélt sokat, abból is csak a lényeget:

- Igyekeztünk Józsi bácsinak minél több fiatalt felhajtani. Olyanokat, akik nem tudták mit kezdjenek az életükkel. Mindet útba igazította. A vele való beszélgetést követően, tudatosan masíroztak a siker fele. Volt benne valami, ami mára már hiányzik az emberekből... Emiatt játszottuk csendben a szerepet, ahogy ő ragaszkodott hozzá. Isten áldja pótolhatatlan munkájáért...

Marika lánya fázósan összehúzta magán kabátját.
Pontosan tudta, hogy a tulaj miről beszél.
Ő is Józsi bácsinak köszönhetett mindent.
Nélküle, évekig kutathatott volna, soha nem találja meg amit keres.
Egyetlen tükör, egy kis figyelem és egy csipetnyi megértés.
Csupa olyasmi, amire már senkinek sincs ideje.