Gyűlés van.
Menni kell.
Ha külön felhívják erre a figyelmedet, nem igazán van appeláta.
Begyűlünk a terembe.
Szépen vagyunk.
Felnőtt emberek társasága, de semmiben nem különbözünk egy random osztálytermi felhozataltól.
Magamban azon gondolkodom - volt rá harminc évünk átlagban és senkinek sem sikerült semmit fejlődnie?
Beszarás.
Két fontoskodó, egodagi alapból késik.
Az igazgató telefonál értük, hogy legyenek olyan kedvesek megmondani, hol vannak.
A válasz megszokott
mindenkinek volt ideje leparkolni, nekik, kettőjüknek, nem.
Útba is igazítódnak, mentségükre legyen mondva, hamar felsietnek.
Közben a körbenülőknek módja adódik a bemutatkozásra.
Na nem nevek szerint, hiszen itt mindenki mindenkit ismer. Gerincileg.
Nekem sincs bőcsködözni valóm, igazán hallgathatnék. Hiszen egy szót sem szólok. Bőszen figyelek és magamban véresre röhögöm a belemet attól amit látok.
Van itt okoskodó hivatalnok, álmos és alúlfizetett alkalmazott, rongyosra mosott egyetemista pólóban, ami úgy feszül a friss házas belén, hogy nemsokára elpattan.
Sopánkodó Negatív Nelli - aki minden egyes gyűlésen fellibenti a fátylat a sok balszerencsés helyzet felett, amin ők keresztül kell menjenek - mint egy rossz kurva, aki parancsszóra emelgeti a szoknyáját, ha kell, ha nem.
És persze itt van a jó öreg igazgatónő. Vén spiné. Miniszoknyában lavíroz a sorok között - csörömpölő ékszereivel hadonászik, műkörmeivel fenyegető mozdulatokat tesz, amit feltételezem szexinek szán, miközben a középső ujjáról le van törve derékből a köröm. Nevetséges, de inkább sírni volna kedvem.
Előáll a jegyzeteivel és a power point bemutatójával, amin betűk hemzsegnek.
Annyi szöveg van, hogy valósággal kiégeti a retinámat.
Olvas bőszen, holott napok óta erre készül. Nem néz ránk, a szövegre koncentrál - így sem sikerül helyesen kifejeznie magát.
Pedig intelligens, a hangja egyenesen égi folyosó, ami Istenhez vezet, csak ha valaki egész életében spiné volt, nem fogja elhinni magáról, hogy képes is valamire a bájolgáson túl.
Fontoskodó késők párosa végig csetel. Lehet egymással. Nem tudni. Figyelmetlenségüket takarva állandóan kérdésekkel bombázzák az előadót, noha pont ezzel árulják el magukat.
A spiné bedurvul. Rájuk szól, hogy fogják be, kérdések a végén.
Ez az attitűd fekszik neki a legjobban. A dominájé. A másik, lelki sérült, meghunyászkodott nem annyira.
Az előadás végén módot kapunk mi is arra, hogy kifejezzük fájdalmainkat és félelmeinket.
Az okoskodók olyan dolgok aláhúzásába és kihangsólyozásába kezdenek, amik elhangzottak és unalomig ismertek.
A sopánkodó negatív Nelli - teszi a dolgát.
Az igazgatónő meglovalgolja ezredszer a vesszőparipáját - én meg kikérezek hányni.
Engedtessék meg negyven évesen attól és akkor hányni, amikor kell - anélkül, hogy emiatt elnézést kelljen kérnünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése