Sándorék

Sándor huszonévesen ismerte meg Ilonkát.
Kollégák voltak a Bőrgyárban.
Hosszú udvarlásnak halál a vége - mondta nagymama a halála előtti héten.
A temetés után kifestették a lakását és beköltöztek, immáron hárman.
Sándor, Ilonka és az ígéret, akit a pocakjában hordott.
Az agyvérzés fia tizenkilencedik születésnapján érte.
Hála Istennek a gyermek nem volt otthon. Csak ők ketten.
Sándor meccset nézett, Ilonka keresztrejtvényezett.
Sándor szerint nem történt semmi.
Ilonka rosszullétre panaszkodott, ledőlt, és agyvérzést kapott.
Utána már semmi sem volt a régi.
Az addig elegáns, önmagára sokat adó nő, beteg gyermekké vált.
Sándor pelenkázta, mint önnön gyermekét. Etette, itatta, estenként megfürdette, majd homlokát simogatta míg elaludt.
Ilonka állapota nem javult.
Sándor utolsó percig körüludvarolta, ahogy nagymama jósolta meg, még éltében.
Halál lett a vége, de a legszebbek egyike.
Amikor két lélek úgy vált el, hogy közösen tették le az örökélet kapujában a fizikai terheket, elbúcsúzva a viszontlátásig, mert a halál nem úr az udvarlás felett.
Csak a vég, amiben eleve benne van az új élet kezdete.
Amiről nagymama akkoriban még nem tudott, mert a földi dolgok jobban lekötötték.
Sándorék azonban rengeteget, mert őket a szenvedés ásta naggyá. Hogy még életükben felismerjék a lehetőséget abban, amiben nagymama a bukást vélte megcsillanni.