A lányom kérdezi ma este ima után, hogy anyuka
– xy a szomszédból szokott-e imádkozni a gyerekeivel? Mondom nem tudhatom
szívem, hiszen soha nem kérdeztem – közben arra gondolok, hogy te Úristen, mi
meg nem fordul a gyerekek fejében…
És hát mondjuk, tudjuk, hisszük, valljuk –
hogy nem tudjuk, hogy más mit csinál, de azt annál inkább, hogy mi mit nem
csinálhatunk soha semmilyen körülmények között – ima nélkül élni. Mert ahogy az
ember beszél a mellette élő másikkal, mert az övé és hozzá tartozik, úgy mi az
Istennel, mert Ő a miénk és mi hozzá tartozunk. Ennyi.
Közben Balázs kérdezi hogy Hófehérke hogy a
francba aludt 7 FÉRFIVEL egy házban? Együtt éltek anya? És ő kivel aludt egy
ágyban, sőt kikkel – mert nem fért egy ágyban, csak ha három ágyon heveredett
végig – így írja a mese… Te Úristen, mit meg nem él ez a gyerek…
Mondom nem tudom Balázs…
És rájövök, hogy semmit sem tudok.
Anya – igaz aki vénül, az bölcs lesz? Például többet
tud, jobban főz, okosabb s ilyenek.
Arra gondolok – hogy nem értek egyet, de ezt
elhallgatom. Mondom igen szívem. Bölcsebb…
És akkor te miért nem hiszed anya?
Miért gondolod, hogy nem hiszem?
Mert mindig kommentálsz miután Mamáékkal beszélsz.
Mondom – tetszik, nem tetszik – 1-O őv alá…
Munkahelyi stressz gyermekszemmel:
Anyuka – te mostanában nem viselkedsz úgy,
ahogy te – olyan nem te vagy…
Miért szívem?
Mert azonnal ideges vagy, csúfakat mondasz és
kapkodsz.
És igazuk van.
A gyermekeknek többnyire igen. Sarkítanak ugyan,
de a lényeg marad.
Hogy saját magamat kárhoztatom el – egy ki
tudja milyen és milyen céllal épített oltáron. A túlterhelés, a feladatok
sokfélesége, amik van úgy, hogy meghaladnak, az állandó határidők, amik sokkal
hamarabb járnak le, mint ígérték és a
sok konfliktus.
Sokat vártam Adventtől. De semmit nem adtam
bele. Sokfele adtam magamból – nemes, jó célokra – de egyet elmulasztottam –
önmagam fele jelen lenni.
És tudod mit határoztam el éppen ma:
Hogy volt ami volt, ezt
a hetemet nem adom. Sem időmet, sem energiámat, sem egeszségemet. Mert nem éri
meg. A világ nélkülem is tovább halad. Én pedig kilépek.
Kell a Karácsony,
kellenek a boldogan mosolygó gyermekek, kell a béke és kell a belső harmónia. Semmi
sem fontosabb.
Mert ha idejében nem
teszek magamra oxigénpalackot – velem süllyed a hajó teljes legénysége is. Egyszer
magamat, aztán jöhet mindenki, akit rám bízott az Isten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése