A házasság éppen
olyan mint a zsákbamacska – azaz, hűlyéké a szerencse...
A tömbházban, ahol
felnőttem – volt egy teherautó sofőr, aki 89 után járta egész Európát – nagyon
ritkán lévén itthon. Nem volt családja – egy asszony élt mellette.
Amikor először idehozta
– valahonnan a mócföldről – a nő teljesen el volt veszve. Alig mozdult ki a
lakásból – ha meg megtette, az kényszerből történt – hiszen ez a majd 2 méteres
nagy marha – kikergette egy szál semmiben és a nő ott ült sírva a lépcsőházban
és soha senkihez nem mert bemenni, mert hát azért is külön kapott volna.
Így telt el olyan
15 év, amikor a pasas megbetegedett. A korházi kezelés után kiengedték. Már
ritkábban rughatott ki a hámból – így hát rendeződni látszottak a dolgok.
A nő
metamorfozálódott – valahonnan erőt merített, stílusa és lendülete lett –
kijárt vásárolni, mosolyogva köszönt mindenkinek és emelt fővel rótta azokat a
lépcsőfokokat, ahol néhány éve még pongyolában siratta naiv és érintetlen
lányságát.
De az élet egy
kiszámíthatatlan hullámvasút.
Az örömöket
hatalmas, realítás ízű ürömök követték.
A pasi délutánra
berugott, aztán estére tajt részeg lett és elkezdett űvőlteni.
Minden álló nap, kezében
a sörösüveggel – ordította SU-GA-CIO, SU-GA-CIO – miközben az üveget ritmusra
húzigálta végig a vasfűtőtest lapjain.
Hogy ép ésszel
kibirjuk a közel másfél órás előadást – rendszerint vele együtt énekeltünk. A
dobermanunk Tobi is ritmusra vinnyogott.
Aztán – a pasas néhány
év kín és kínzás után meghalt.
A nő ismét metamorfozálódott.
Felvette az eddig lelke
ki tudja hányadik bugyrában rejtőző – mély, ortodox hívő és templombajáró szerepét.
Né-né – kaccsintottunk
össze, még a végén Sugacio rendbejön.
És így is lett.
Kiszedte a szarból a
lakást – full extra két hét alatt.
Aztán – kicserélte a
ruhatárát – templombajáró kiskosztümökre, majd elkezdett élni. Most már nem csak
stílusa és lendülete lett – hanem kisugárzása is. Olyan mélydrapp szantál és tömjénillat.
Nekem az tetszik a leginkább,
hogy a gyermekek odavannak érte.
Románul monyokol, nyilván
nem is értik, hogy mit beszél össze – mégis a mosolya, az illata és a kedvessége
– lehengerli őket.
Mi, annak idején, gyermekkét
lenéztük.
Ő volt a beráncigált
móc...
Aztán – fiatal felnőttként
– tanúja voltam ahogy a kis naív mócból – Sugacio áldozat szerepébe sodródott.
Most meg anyaként azt
látom, hogy mindenkinek van esélye a jobb életre.
Ki hitte volna, hogy
Sugacio ennyire viszi – és lám-lám, a gyermekek megtéveszthetetlenek – és szerintük
is, ez a nő teljesen rendbe jött... Ahogy szerintem is. Hajrá Sugaciok – mindenkinek
van esélye a jobb életre – akármi történt is vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése