Gyermekkorunkat hatalmas babona-háló szőtte át. Ahhoz, hogy a világhoz alkalmazkodni tudjunk, illetve a világ alkalmazkodjon mihozzánk – korlátokra volt szükségünk. Nagy szabályokra, amelyeket megalkottunk – sok haszontalaln babonával fűszerezve és megkapaszkodtunk bennük, bárhányszor tehettük. Ha bejött, azért, ha meg nem – hát akkor meg azért.

Így alakult ki bennünk az a mindenttudás – hogy ha fekete macska szaladt el előttünk hármat léptünk hátra. Volt, hogy az út kellős közepén – jött a páros rendszámú dácsia vagy lada – de nekünk éppen ott kellett hármat hátralépni, mert a fekete macsek az elszaladt. Vagy a kéményseprő látványára – meg kellett fogni a hajunkat és valami varázsverset elmormolni félhangosan. Vagy a fekete autó – ez volt a szekuritáté – szerencsét jelentett – vajon akkoriban – kinek jelenthette éppen a szerencsétlenséget...

De voltak materiálisabbak is – mint hogy minden Jucikarolnia kurva, minden jó pasinak csúnya a barátnője – ha pénteken nevetsz – vasárnap sírni fogsz, meg hasonlók.

A legkeményebb – ami éveken át elkísért – és önbeteljesítő jóslatként gomolygattam magam előtt – az volt, hogy aki boldogtalan gyermekként – annak nagyon felhőtlen felnőtt évei lesznek.

Nem tudom, hogy miért hittük – mert sajnos egyiknek sem volt köze a valósághoz, de akkoriban számunkra a biztonságot – az ismeremavilágot érzését nyújtotta.

Rengeteg olyan fiatal-felnőttel van dolgom – akikben hasonló hittételek élhettek és élnek a mai napig, tudatalatti szférákban – meghatározva a mindennapjaikat.

Szinte ugyanazzal a hangtónussal és ugyanabban a megfogalmazásban jelentik ki, hogy nekem rettenetes gyermekkorom volt – felnőttként másként szeretnék élni – ehhez keresek szereplőket. Családot, párt, gyermeket, munkát, életet.

Egy dologgal nem számolnak egyetlen esetben sem – hogy az élet ők maguk, a szereplőket – mint rendezők, ők fogják motiválni, mobilizálni, lendületbe hozni vagy hagyni ellankadni.

Itt van mindjárt a szülői szerep.

Véleményem szerint az egyik legnemesebb – de ugyanakkor az egyik legfelelősségteljesebb és legijesztőbb szerep. Tele van reszkírozással – mint a rulett. Vannak keretek, vannak játékszabályok – de soha nem attól függ a végeredmény hogy hogyan dobtad el a kockát – hanem hogy hogyan áll a szerencse éppen.

Ahogy a latin közmondás mondja – minden esetben – a kocka el van vetve... (Alea iacta est...)

Utólag nem nagyon van mit tenned.

A gyerekek félig komolyan – félig felelősségtudat nélkül – szeretnének egy háziállatot. Számtalanszor tárgyaltuk át, hogy mekkora felelősség egy élő állat. Nem ünnepek idejére szól – hanem minimum egy évtized erejéig. És reggel felkelni, és naponta többször kivinni, és tisztán tartani és rendezni és foglalkozni vele és szeretni, és nem cserben hagyni – és mindig itt van – tetszik, nem tetszik. És ha majd udvarolni fogsz, még mindig itt lesz, de akkor már öregen és vakon és betegen és büdösen és szenvedve, de itt...

Ilyenkor visszahökkölnek. Bennük az állattartás fogalma – a játékidejére terjed.

Sok állattartó van így ezzel – ezért a sok vad vagy éppen félénk – kidobott kutya, macsek, papagály és tengerimalac.

De sajnos sok szülő is így van ezzel...

Elmondom – én hogy vagyok: ha tudatosan hoztam volna döntéseket az életemben – semmim sem lenne. Forró fejjel, fiatalon, a szerelem vagy éppen vad vágyak hevében történtek velem komoly következményekkel járó dolgok – amik megneveltek, betörtek egy-egy nem tudatosan vállalt szerepbe.

De a lényeg – hogy rájöttem, hogy felelősséggel tartozom. Mert erre sem ér(ik) be mindenki...

A gyermeknevelésben meg – lehet hogy sokszor jobb lenne a kockázatvállalás stratégiáját követni –hogy a gyerekek merjenek reszkírozni. Azzal az előzetes tudással – hogy mint szegény édesanyám – a végén én is ittmaradok a vaddisznóval és őzikével, a nyuszikával, a 3 papagállyal, a hörcsögökkel és tengerimalacokkal, a kutyákkal és ebihalakkal – mert ő szegény így járt. Nem ijesztett ránk, hogy az állatok és emberek – vagy sokszor ember-állatok és állat-emberek – egy életre szólnak, ha már megszelidíted őket – és a végén, mivel elmenekültünk a feladat elől, neki kellett rendeznie.

Na – ezt sem tudom... még gondolkodnom kell...

Felelősségteljes életprogram – kontra spontaneitás és carpe diem. Mi kinek jó és mikortól kezd nem jó lenni majd nekem...