Tegnap – a nyolc éves hódolom – valószínű egy újabb lábamróllevevő stratégia szerves részeként, eldöntötte, hogy elmeséli nekem a lehető legélethűbben, világot felfedező kalandozásait.

Amikor már a hetedik ország leigázásának történeténél tartott – azt kérdi tőlem határozott, választ sürgető hangon:

-          Tanci, te hány országban jártál?

-          Mondom – Gazsi, én nem vagyok az a nagy utazótípus, így hát csak néhány szomszédos országot látogattam meg. De terveim között szerepel a Skandináv félsziget leigázása és a Vatikán meglátogatása, na meg az örök India.

-          Repülőgépen ültél már?

-          Mondom nem utaztam repülőgépen, mert nem volt rá szükség. A lányom meg nem ülhet repülőre még egy ideig – így hát amióta ő megvan, nem utazhattunk olyan helyre, ahova repcsivel lehet eljutni.

-          Mire ő – tudod mit Tanci, én meg fogom mutatni neked a világot, repülővel…

Ebben az ígéretben annyi erő, elszántság és lehengerlő nagyvonalúság volt, hogy alig lehetett ellenállni neki.

Közben a beszélgetés alatt eszembe jutott Gergely Edónak a Monyóskönyve. Abban jön rá a könyv végén a Monyó apuka, hogy ő még nem mozdult ki Kolozsvárról. Így hát amikor a gyermekei felvetik, hogy elkísérnék az Edó fiát Olthévizre, az elszánt Monyó rávágja – csomagolunk, utazik az egész család…

Az utazással valahogy úgy vagyok, hogy bennem a világ. Egyszer azt kellene felfedezni és leigázni. Ha meg valami hiányzik bennem, belőlem – semmi nem fogja visszaadni azt, ha én magamban fel nem kutatom, meg nem találom. Üres lesz az utazásom, nyaralásom, világlátásom – ha bennem űr van.

Kívánkozom helyekre – de nem ugyanazokra, ahova a férjem.

Ahova én mennék el, az nem feltétlen családi utazások színhelye.

Így hát nyugton vagyok. Nincs bennem az sűrgetés, amit az ember akkor érez, amikor föltétlenül mennie kell.

Kivárom a megfelelő időt ahhoz, hogy szembesülhessek azzal a csodával, amire vágyom. Lehet hogy nem lesz meg ma – de abban biztos vagyok, ahogy akkor fog összejönni hozzá minden egyes külső és belső körülmény, amikor a legfelkészültebb leszek a befogadására.

Ahogy vénülök, egyre jobban kezdek megtanulni várni.

Vannak emberek, akikre vágyom, akik hiányoznak.

Vannak kapcsolatok, amik vágyként vannak bennem jelen.

Vannak álmok, amiknek a beteljesedésére, egyelőre csak vágyakozom.

De nem sietek és nem siettetek.

Saját bőrömön tanultam meg, hogy a legjobb dolgokra várni kell.

Ha elejébe szaladsz, elvész a csoda.

Semmi nem történik.

Marad benned az űr és a csalódás.

Hát akkor megéri?...