A tegnap egy
gyerekkori játszótársam, aki időközben, felnőttként mások életével játszik –
azt ígérte a fiamnak – nevetve, félig mókából, félig komolyan, hogy majd ő lesz
az a férfi, aki az első nőhöz hozzá fogja segíteni. És azt követően, rengeteg
nőhöz…
A fiam nem
igazán érthette a dolgot, de az ígéret annál inkább felvillanyozta.
Valami volt
ebben az emberben, amivel eddig nem találkozott.
A másnak – ha jó,
ha rossz – csábítása van. Illata van, ami felkelti az érdeklődésedet,
történetet sejtet, amit meg szeretnél ismerni és izgalmat sugall, amit minden
áron birtokolnál.
Miután a gyerek
elszaladt játszani – rájöttem, hogy tetszik nem tetszik – az én szerepem a
gyerek kamaszkorának a küszöbén – minimálisra fog zuhanni, szabad eséssel.
Jönnek majd ilye
és mindenféle emberek – akik próbára teszik, mint a mesében, hogy mire a jutott
a gyermekem.
Lesznek próbák,
amiket el fog bukni és lesznek, amiket emelt fővel fog végigcsinálni.
Lesznek helyzetek
amikor nagyon egyedül lesz – de segítséget nem fog kérni, hiába leszek
fizikailag mellette.
Rengeteg olyan
dolog lesz, amiről nekem szülőként, talán nem véletlen – de nem is kell
idejében tudnom. Hiszen ezek a ő harcai lesznek.
Arra az időre,
ha minden igaz – szavaim, tetteim, az értékek amiket fontosnak tartok – benne lesz
az ő kicsi lelkébe. És az lesz – ami tulajdonképpen diktálni fogja számára,
hogy mi jó és mi rossz, mik az ő határai és meddig terjed az embersége.
Rájöttem, hogy
nagyon féltem a gyermekeket.
A világ alapból
nem egy jó hely.
Nagyon későre
kezd kisakkozhatóvá és törvényszerűvé szelidülni.
Amikor a fiam
alig két hetes volt – sétálni mentünk babakocsival és mellettem a lépegető
kislányommal. Beléptünk az üzletbe kenyeret venni. Amíg fizettem, a lányom
észrevétlenül kiszalad és a forgalmas kocsiút kellős közepén állt meg. Nem tudom,
hogy mi generálhatta benne ezt az elszántságot – de valóságos dac volt a
szemében. Kihívta maga ellen a sorsot – majd 2 évesen le is győzte azt.
Bennem akkor,
ott valami nagyon megváltozott.
És ez a valami
az, ami hosszútávon reménységgel táplál.
Hogy vannak
dolgok a rám bízott gyermek életében, amik már nem rám tartoznak.
Hanem – hitem szerint
az Istenre és a gyerekre, angyalokra – döntésekre.
Amit nekem
tennem kell – az nem más, minthogy szeretem, nevelem, szeretem – aztán mellette
állok, elérhető vagyok – aztán szeretem, távol tartom magad, de elérhető vagyok
– aztán nem firtatok és nem vitatok, és szeretek – aztán sérelmek nélkül
visszafogadok és természetesen szeretek, szeretek, szeretek.
Mert valamiért
engem választott ez a gyerek.
Valami csoda
folytán – engem és az apjukat tartotta megfelelőnek Isten arra, hogy ez a lélek
tőlünk indulva járja végig földi útját.
Nem vagyunk a
legjobbak, nem vagyunk a legkiegyensúlyozottabbak, de erre a helyzetre, ezeknek
a feladatoknak a teljesítésére – mi vagyunk a legmegfelelőbbek.
Na ez a szülői
szerep.
Nem könnyű, nem
mindig csak szép – de a legnemesebb valami, amibe az ember 1oo%-ban partner
lehet a Teremtő Istennel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése