Gyermekként túl korán kellett szembesülnöm mindennel. Talán ez is lehet az oka annak, hogy mai napig nem voltam képes felnőni.

Ezt a szakirodalom parentifikációnak hívja – én azonban egyszerűen – a szükség törvényt bont helyzetnek könyveltem el.

Sokat gondolkodom a felelősségen. Fontosnak tartom, hogy a gyermekeim a megfelelő időben szembesüljenek dolgokkal – amikor éppen fogékonyak és teljes mértékben felkészültek az adott dolgokra.

Mert itt volt például Anna. Első gyermek lévén ugyebár, törekedtem minden jó átadására. Érdeklődő, fogékony, igazi szivacs gyerek aki nagyon korán kérdezősködött a színek felől. Rengeteg kicsi szemléltetőeszközöm volt arra, hogy a színeket, formákat közelebb hozzam hozzá. Így alakult például, hogy annyira összezavarodott a színek felett, hogy azt hittem, hogy színtévesztő. Középső csoportos ovis volt, amikor szóltak az óvónők, hogy sajnos nincs tisztában a színekkel. Mondtam kis türelem, helyrejön. Ez csak a túlzásba vitt igyekezetem elcseszett eredménye.

Balázzsal már másként csináltam. Ő viszont teljesen rácáfol minden egyes elméletre. Minden korán érdekli, annyira korán, hogy az már fáj.

Gyermekkoromban tíz, tizenkét évesen anyum sok helyen dolgozott, hogy nevelni tudjon bennünket. Minden vasárnap a piacoké volt. Vagy a nagyócskáé vagy az oroszpiacé. Amikor délben hazatért a vám és a jegyek árával, minden egyes pénz, vegyesen, ömlesztett formában került elő a táskájából. Először ki kellett simítani, majd csoportosítani, majd átszámolni és lejegyezni – aztán papírra vezetni és végül azt ő beírta a standard táblázatba. Ezt a hatalmas összeget belecsomagolta az elszámolásba, majd betette egy sima zacskóba. Én bringára pattantam és amíg az ebéd melegedett, elvittem a pénzt a gyűjtőhelyre. Ahol leadtam és aláírtam anyum helyett, majd hazatértem.

Óriási összegekről volt szó.

Soha nem felejtem el azt az édesen átkozott vasárnapot, amikor  ismételten a pénzt kellett elvinnem. Eget-rengető vihar készülődött éppen, úgyhogy siettünk a pénzszámolással és kimutatásokkal. Gyorsan biciklire és a kis tasakot fel a kormányra. Hajtottam ahogy bírtam, hogy még az eső előtt kerülhessek haza. Így következhetett be az, hogy elvesztettem a pénzt. Amikor le akartam adni, sehol nem találtam. Én életemben olyan sokkot és félelmet és bűntudatot nem éltem át. Eldobtam a bringát és gyalog futás vissza. Közben, mint egy jó amerikai muziban, az eső is eleredt. Félhangosan mantráztam, hogy Istenemsegítsmegcsakmostszegyszerkérlekkérlekkérlek című híres imát és kerestem a pénzt. A könnyeim mosták esőáztatta arcomat és nem jött herceg. Végiggondoltam jó alaposan, így tizenkét esztendősen, hogy hány havi bérről is van szó, mi mindent lehet ezzel tenni és hogy nekem most szépen annyi. Meg nekünk is. Anyum, a sok meló, a három gyerek, a rengeteg igény – és én…

Aztán hogy, hogy nem – a pénzt előttem volt.

Voltak azok a nemrég lebontott kerekszemetesek. Annak a küszöbére fújta be a szél az egyáltalán nem értékesnek tűnő csomagot.

Amikor hazamentem nem mondtam el semmit. Kár lett volna…

Rá egy évre tanító jelleggel – megengedte anyu, hogy beosszam segítségével a havi pénzt – számla, kaja, költőpénz, extrák. Annyi álmatlan éjszakám volt, hogy azóta soha nem osztok be pénzt. Megmaradt bennem az- az infantilis nyúlvány-jellemvonás, hogy bármennyi pénz legyen a birtokomban – összezárom a markom és begörcsölök. Babonáim szerint a pénz eleve rossz ómen.

A gyerkőcök kapnak már lejeket.  

inkább  vásárolni tanítom vele őket – hogy ismerkedjenek a helyzettel. Majd ha eljön az ideje, úgyis bekövetkeznek dolgok az életükben.

Lehet hogy az enyémben azért volt ennyi minden nem megfelelő időben, hogy tudjam, emlékezzem a következményekre és ezáltal megóvjam tőlük a rám bízott gyerekeket. Ki tudja…