Néhány hónappal ezelőtt, amikor kiszivárgott a hír,
hogy közeledik a mayák szerinti világvége – nem hagyott passzívan a kérdés.
Felhozott bennem,
akarva-akaratlan egy sor olyan gyermekkori emléket, traumát, amivel nem volt
sem módom, sem időm foglalkozni. Az első fázis tehát a szembesülést követően az
volt, hogy ezeket a sérelmeket meg kellett sorra nézegessem és fel kellett
dolgozzam.
Ez persze túlzás –
felét sem dolgoztam fel – de legalább új, rendezettebb helyet kerestem nekik a
lelkem polcain, ahonnan alkalomadtán ha ismét elő kell kerüljenek, nem fog
meglepetés érni, hanem ismerősként üdvözölhetem őket.
Hogy nem vagyok
egyedül abban a hajóban, amely a kíváncsiskodók táborát szállítja – az is
mutatja, hogy nagyon sokan poénkodnak, posztolgatnak, olvasgatnak a témában. Mindenkit
érdekel egy bizonyos szintig – hiszen lehet a jövőjéről szó – csak nem mindenki
hajlandó beismerni.
Hogy mi sem
gondoljuk komolyan arra bizonyíték az, hogy már most rengeteg programunk van 21
utánra is.
Az internet
használata egy kész áldás – lehet...
Kár, hogy nem
tanítanak használattant és etikát az iskolában.
Vannak valami
diákjaim – akiknek nemrégiben javítottam ki a dolgozataikat – és meglepődve
vettem tudomásul, hogy az internet, az elektrónikus szövegszerkesztés érájában
született fiatalok szinte analfabéták szövegszerkesztés szintjén. Olyan dolgozatokat
kaptam kézhez, amelyek élvezhetetlenekké váltak emiatt.
Ennyire nem
tanítanak az iskolában dolgokat???
Mi annak idején –
amikor az egyetemen kötelezővé tették a kinyomtatott dolgozatokat – még a
flopykkal szaladgáltunk – ami ha kicsit is megfázott, lefagyott róla az összes
anyag. Határozottan emlékszem, ahogy a vallástörténelem vizsgámra a flopynyi
anyagomat a bugyim felső részében raktároztam el. Amikor elő kellett venni az
üzletben, hogy kinyomtassák – hahotázott mindenki.
De ennek ellenére –
mi akkor valahonnan – a Jóisten tudja honnan, megtanultuk a szövegeinket
elkészíteni, megszerkeszteni, prezentálni – mert követelmény volt, és mert
nagyon fel akartunk zárkózni.
Vagy emlékszem az
első csettelésemre. Úgy dobogott a szívem, hogy majdnem kiesett. És ma már
mindennapi életünk része – holnap meg már nosztalgia tárgya ez is...
Summa sumarum –
tanítani kellene az életet – mert ha ezek a gyerekek ilyen cv-ket fognak
leadni, nem biztos, hogy esélyt kapnak a szabad munkapiacon.
A világvége kapcsán
– szerettem volna – ha lett volna időm először egyénileg, majd családilag
leülni és elgondolkodni jó mélyen azon, hogy mit szeretnék kezdeni magammal az
utolsó két hetemben, illetve min szeretnék változtatni életem utolsó pár
méterében.
Kinek mondanám –
hogy szeretlek és kinek, hogy bocsánat?
Kivel szakítanék
meg kapcsolatot – és kivel igyekeznék megkötni?
Hogyan bánnék a
gyerekekkel – enyémmel és másokéval és mit mondanék útravalóként, mielőtt Isten
elé állunk mindnyájan?
Mit bánnék meg és
minek örülnék, hogy átélhettem?
És ha lenne élet 21
után is – merre mennénk tovább és milyen ütemben?
Mert, hogy a
változásokhoz – egyén szintjén és kollektív szinten – kiválló lenne és kapóra
jönne a 21-e, az biztos.
Gondolj csak bele:
-
szarul mennek a dolgaid a
munkahelyeden és hírtelen ott az esély 2o vagy 21-én hogy végre kipakolj,
anélkül, hogy következményei lennének – őszintén, tisztán, becsülettel
-
vagy a gyermekeiddel eltölthetnél
végre néhány olyan felhőtlen órát, amire már rég vágysz, de valahogy a
mindennapi robot sokkal fontosabbnak tűnt ennél
-
de akár helyrehozhatsz egyetlen
szóval olyan konfliktusokat is, melyek már bekövesedtek és nem csak téged bántanak
hanem azt is, akinek baja volt veled
-
vagy ott van a házasságod – most már
nulla a tétje – végre őszintén letehetsz minden terhet, megfohatod a szerelmed
kezét és azt mondhatod – megérte. Ezért és ezért minden bizonnyal igen...
Nyilván sokszor
érzem úgy, hogy belefáradtam – jó lenne letenni a lantot. De sok még a teendő,
ott vannak a gyerekek – és vár ránk a jövő.
Egy biztos –
Adventben világvége nélkül is megtehetem azt – a hátramaradt két hétben, hogy
megbocsátok, szeretek, őszinte leszek, figyelek, kioldok és megkötök, elhagyok
és felkeresek, szeretek és még jobban szeretek.
Mert Karácsonnyal,
ha minden igaz – elkezdődhet egy új időszámítás – azzal a szeretettel, amely az
én szívemben is megszületésre vár – mayákkal vagy nélkülük...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése