Nagyon sokszor gondolkodom a házasságon, mert bevallom őszintén nem látom át, hogy milyen módon lehet(ne) jól csinálni.

Abban a mentalitásban nevelődtem – hogy ha valami nincs rendben – olaj. Ne kínlódj, ne kínozz, vedd a táskádat és menj. Ne is nézz hátra.

De ez csak a házasságra volt érvényes, vagy a kapcsolatokra. Én pedig időnként általánosítottam mindenre. Talált, működött, ment, alkalmaztam.

Akkor meg az volt, hogy tilos a a hátad mögött felégetni a hídakat, mert soha nem tudhatod, mikor kerülsz vissza arra a pontra, ahonnan kilőttek.

Ez konkrétan a munkámra volt és marad igaz.

A szociális szféra az egy ördögi kör. Belekerülsz gyanutlan a hálójába – és többet aztén nincs menekvés.

Volt olyan, hogy rádióhoz hívtak, egyenes adást sugároztak. Nem lehetett bakizni. Erre én – a másik három szervezettel – egyiknek voltam öt évig önkéntesse, másiknál éppen alkalmazva voltam, a harmadiknak meg még egyetemista koromtól végeztem önkéntes munkákat, mai napig. Mondom a riporternek – nálunk a ...– és összevissza soroltam az egyesületek, alapítványok neveit. Végül – mondom, mivel mindhárom szervezetnek embere vagyok – többet nem nevezek meg ernyőt, csak a célt.

Na ilyen a szociális szféra...

És ha mindenki így is fogja gondolni és megszűnik az eredménytelen rivalizálás, talán – szociális háló is lesz belőle – ahol tudunk egymásról, bízunk és építünk egymásra.

A jó kapcsolatnak, elég jó házasságnak is ezek lennének az ismertető jegyei:

-tudunk egymásról

-bízunk egymásban

-építünk egymásra

De van ilyen? Mert hol egyik, hol másik, hol mindhárom pillér igencsak hibádzik.

Akkor meg mi a lényeg?

Hogy ne égess fel hídakat – mert mindent magaddal viszel egy következő kapcsolatba? Nem beszélve a megtört útakról, lelkekről, életekről, családokról – amik elkerülhetetlenül megsínylik egy-két ember elhamarkodott vagy spontán, érzelmekre alapozott döntését.

Figyelem a házasságokat. Bevallom őszintén, engem mullattatnak.

Vannak – a mindent a szabadságért párok – ahol egyetlen közös pont és érintkezési felület van – az otthon. Ez sokszor csak egy lakás – mert merev, hűvős, sötét, lakatlan, lelketlen – de mindig rendezett.

Vannak a küzdő, szenvedő párok – ahol hol egyik, hol másik teszi tönkre magát a boldogulás, boldogság érdekében – ami örökre elérhetetlen marad. Így a csalódás is állandó.

Vannak a gyermekcentrikus párok – tütyű, mütyű...

Vannak az egyik felet jellemző gyermekcentrikus családok, ahol a másik fél párhuzamos – élettel, családdal, témával, és rendszerint önmagával.

Vannak az értelmiségi-karrieristák – na itt csak gyermek ne legyen...

És vannak sokan mások.

Egy nincs – vagy csak én nem látom?

Egy olyan minta amit én is megkívánnék, követnék, irigyelhetnék.

Várom a találkozást Istennel.

Legalább három napig egyfolytában faggatni fogom a lényeg kapcsán. Hiszen arról meg vagyok győződve, hogy valami poénnak lennie kell ebben az egészben. Csak én nem értem meg még rá...