Háború és béke...

Lépten-nyomon hallani a világvége meg apokalipszis-várás kapcsán, hogy ugyebár aktuális lenne a változás, mindenféle szempontból, hiszen a második világháború óta nem volt világrengető háború és azóta az emberiség csak gyarapodik és gyarapodik számokban – és hát a tartalékaink azok igencsak végesek – ahogy a Föld-anya teherbíró képessége is.

És hát annak ellenére, hogy emberi mérce szerint ez a kijelentés állja a helyét – engem hidegrázás ér, ha ezt hallom.

Hogy a fenébe lehet megoldani - vagy egyáltalán megoldásként felvetni – egy problémát, tömegmészárlással?

Hogyan és miként lehet beteges emberek alternatívája a túlélésre, a gyengék elpusztítása?

Én ugyebár – ebből az egy szempontból – zsenge koromat tekintve, nem éltem át háborút, a szó szoros értelmében.

Ennek ellenére sajnos békeidőt nem életem meg...

Egyszerűen nem tudom – csak ideológiákból azt, hogy milyennek kell lennie a békének.

Annak idején, amikor a Jehova tanúi hatalmas erőkkel ostromolták az emberek lakásait, hogy személyesen átadják az üzenetet – engem speciel elrettentett az ők Mennyországról és Paradicsomról alkotott világképük. Akkor ott, kamasz, Istenkereső fejjel azt mondtam – ember, én nem akarok egy olyan helyre kerülni – amit ti itt nekem lefestetek és mutogattok méregdrágán kiadott utópisztikus könyveitekben. Szerintem ugyanis az élet része a nehezen megtalálható jó megoldás – a megszenvedett tapasztalati tanulás, a hoppok és koppok, valamint igen – a szenvedés és ennek ellentéte, az öröm, boldogság. Az én olvasatomban – boldogság akkor van, ha eljutok oda. Ez nem egy kontinuitás – hanem egy megszenvedett végtermék. Miközben végig fennáll annak az esélye, hogy nem is jó úton haladok, nem is a megfelelő irányba és nem is biztos, hogy lesz erőm kitartani a végcélig. Lehet, hogy a célegyenesben halok meg végelgyengülésben. Mert valóban nem a finish a lényeg, hanem az ahhoz vezető út.

Gyermekkoromban volt Mamimnak egy fa-kazettája. Ebbe tartotta a fényképeket. Benne voltak az ősők – első világháború idejéről – katonásan, az asszonyok fáradtan és ijedten tekintve a jövőbe.

Az olvasottak és meséltek alapján – Isten a megmondhatója, nem lehetett könnyű a háború rettenetét ép ésszel átélni. De valamikor elkezdődött az emberek életében – és valameddig tartott, amikor vége lett. És akkor elkezdődött a BÉKE. Építkeztek, összeszedték magukat, szerették egymást, új álmokat és terveket kovácsoltak, szaporodtak, normalizálódtak.

Ugyanígy a második világháborúban. A kollektív és személyes tragédiák és rettenetek megélését követően – elásták a csatabárdokat – kint és bent, majd nekifogtak reszetálni. Mesélte Mami, hogy hetekig bujkáltak az orosz katonák elől a padláson, a szalmában – mert ha elfogják őket vagy hírüket veszik, halálra erőszakolják mindannyiukat.  De éppen ez volt a környezet, ahol megsimerhették önmagukat – a bennük mélyen lakozó – számunkra ma már teljesen ismeretlen és életidegen értékeket, mint a testvériség, összefogás, összetarzozás, felebaráti szeretet...

És akkor elvonultak a seregek, ők meg lejöttek, végre normálisan vécézhettek és nekifoghattak űrítés után az életnek.

Na nálunk ez hiányzik, látod:

-         békeidő, az ugyebár nincs – se kint, se bent...

-         a harc nem kezdődött el valamikor – hanem beleszülettünk és úgy élünk benne, hogy közben tagadjuk is

-         a harcnak nem is lesz vége, hiszen görcsösen állítjuk, hogy nem is tart

-         egymást és kínunkban önmagunkat pusztítjuk – miközben abban reménykedünk, hogy jó úton haladunk, pedig áh, dehogy – hiszen még úton sem vagyunk...

és kérdem én – hol marad a testvériség, a szeretet, az önzetlenség, a segítőkészség, a belső és külső béke – ami háborúért és tömeges mészárlásokért kiált belőlünk? Na nem amiatt, hogy feláldozhassuk önmagunkat másért – hanem, hogy a gyengék vesszenek és végre lelkiismeret furdalás nélkül el tudjuk pusztítani a Földet, mely otthont ad nekünk röpke materiális létünk során.

Egyet tudok és ezért akár harcba is szállok magammal –

Legyek a változás, melyet a világban látni akarok – mert helyettem ugyan senki nem teszi le a kezében lévő pusztítást idéző csatabárdot...