Az ajtón nem
volt név.
Amikor a férfi
hazajött az esti órában hírtelen csak erre tudott gondolni. Csökönyösen és
elmúlni nem akaróan – hogy mégiscsak ki kellett volna tenni a nevüket az
ajtóra, mert milyen család az, akinek még neve sincs az ajtón – de most már
úgyis mindegy. Hiszen holnaptól már sem név sem ajtó nem lesz.
És család sem
lesz.
Nem lehetnek meg
azok a gyermekei, akikre annyira vágyott, hogy végül aztán meg sem csinálta
őket.
Ezért is ki
lehet a hibás?
Mennyit kérte az
asszonyt – de hol ez volt, hol az. Egyszer a pénz kellett, aztán a nagyobb
lakás, aztán a jobb környék, aztán a karrier, most meg már annyira kényelmes
minden, hogy valahol mélyen nem is szeretnének változtatni ezen.
Nincs hibás –
gondolta tovább. Ez a kapcsolat nem bír el semmit, ami nem a kényelem és a
haladás oltárán szolgál. Márpedig egy gyerek vinné a pénzt, nem lehetne élni és
fejlődni tőle, nem lehetne pihenni és kikapcsolódni, sőt – talán semmit sem
lehetne.
De legalább
boldogok lennének…
Erre, mint egy
végszóra – gyorsan mintha le akarná beszélni magát és ezt nem hagyhatná,
kivette a bort a hűtőből. Töltött. Kiitta a poharat, majd töltött még egyet és
rágyújtott. Soha nem gyújtott rá még ebben a lakásban, de most már ez is
mindegy. Hiszen holnaptól sem cigi, sem lakás, sőt – rágyújtás sem. A harmadik
pohár bor után – idegesen és szétszórtan nézett az órára. Először nem értette
hány óra. Amikor másodszor nézte meg az
órát, akkor jött rá, hogy ez is egy a berögződései közül. Nem érdekelte az idő.
Csak abban a párhuzamban, hogy hol lehet az asszony. Biztos vásárol. Mint általában.
A telefonja után
nyúlt – majd visszahúzta a kezét.
Egyáltalán kit
akar felhívni és miért?
Miért van az,
hogy ha egyedül marad – zavarja a csend és azonnal beszélnie kell valakivel. Mindegy
hogy mit – rendszerint semmit – csak beszélni. Megzavarni, megtörni a csendet. Nem
lenni, hanem nem lenni.
Lassan a szoba
is hangulatára sötétedett.
Amikor az
asszony belépett azt hitte egyedül van. A férfi kiszólt, hogy nehogy megijessze.
-
Itthon vagyok – szólt érces,
nemhasznált hangon.
-
Ne kapcsolj villanyt,
beszélni akarok veled.
Az asszony
meglepetten lépett a sötét szobába.
-
Mit csinálsz?
-
Mi a baj?
-
Miért nem kapcsolsz
villanyt?
-
Mi történt?
A férfi nem
szólt. Megvárta, amíg felesége leült.
-
Ide figyelj. Hány éve
is annak, hogy mi ketten együtt élünk?
-
Miért fontos ez? – kérdezte
az asszony.
-
Mert most végre fontos
lett. – válaszolta ingerülten a férfi.
-
Én is tudom és te is
tudod, hogy holnap este éppen úgy nyugszik le a Nap, mint eddig – semmi sem fog
történni. És ez fáj a legjobban. Valaminek most már történnie kell. Én legalábbis
eldöntöttem.Itt vagyunk ki tudja hány éve – és nem történik semmi.Jövünk,
megyünk, vagyunk, de semmi ami lényeges.
-
Mire gondolsz megint? Remélem
nem a gyerek miatt okolsz. Mondtam, hogy nem tehetek róla. Vagyis csak annyira
mint te…
-
Nem csak erről van szó.
Hanem rólunk. Elég a kényelemből, a megszokásból, a restségből és az
egoizmusból. Ma holnap mindketten belépünk a negyvenbe. És még semmit sem
tettünk, ami igazán lényeges lenne…
-
Miről beszélsz –
kérdezte idegesen az asszony – és sorolni akarta halovány eredményeit – majd elhallgatott.
-
Válni akarsz?
-
Nem. Megválni. Nem veled
van bajom, hanem a döntéseinkkel.A mai éjszakát még kihúzom. Együtt húzzuk ki,
majd továbblépünk. Mindkettőnk érdekében.
-
Lehet hogy igazad van…
- felelte az asszony.
A 22-e üres
fejekkel, lelkekkel és életekkel – ugyanabban a szobában érte, ahol a 21-e
hagyta.
Borotválkozás közben
a férfi arra gondolt, hogy fene tudja mi lehetett a levegőben – hogy mennyi marhaság
megfordult a fejében és mennyi zagyvaságot összebeszélt.
Az asszony
zuhanyzás közben gondolkodott azon, hogy menedzselhette volna jobban is a
társalgást. Közben biztosra tudta, hogy a férfi nem megy el.
Volt valami
általános gyávaság a levegőben.
Napokig nem
néztek egymás szemébe. Gyakorlott volt mindkettő az egymás melletti
eléldegélésben. Kifele mindent – befele semmit,
címen.
Az ajtóra név
került.
Csalfa, hazug és
mesterkélten vidám név – amilyenek ők voltak – Ferenczi család lakja…
Az értelem ha
arra volt dolga messze elkerülte őket – hiszen akkor este, ott a sötétben
bepróbálkozott és rájött, hogy elődei, mint a gyávaság, a kényelem, a rutin –
mind mind erősebbek mint ő.
Kár lett volna.
Talán következő
év 21-én…
Vagy talán soha
sem…(?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése