2012. december 18., kedd


Az ajtón nem volt név.
Amikor a férfi hazajött az esti órában hírtelen csak erre tudott gondolni. Csökönyösen és elmúlni nem akaróan – hogy mégiscsak ki kellett volna tenni a nevüket az ajtóra, mert milyen család az, akinek még neve sincs az ajtón – de most már úgyis mindegy. Hiszen holnaptól már sem név sem ajtó nem lesz.
És család sem lesz.
Nem lehetnek meg azok a gyermekei, akikre annyira vágyott, hogy végül aztán meg sem csinálta őket.
Ezért is ki lehet a hibás?
Mennyit kérte az asszonyt – de hol ez volt, hol az. Egyszer a pénz kellett, aztán a nagyobb lakás, aztán a jobb környék, aztán a karrier, most meg már annyira kényelmes minden, hogy valahol mélyen nem is szeretnének változtatni ezen.
Nincs hibás – gondolta tovább. Ez a kapcsolat nem bír el semmit, ami nem a kényelem és a haladás oltárán szolgál. Márpedig egy gyerek vinné a pénzt, nem lehetne élni és fejlődni tőle, nem lehetne pihenni és kikapcsolódni, sőt – talán semmit sem lehetne.
De legalább boldogok lennének…
Erre, mint egy végszóra – gyorsan mintha le akarná beszélni magát és ezt nem hagyhatná, kivette a bort a hűtőből. Töltött. Kiitta a poharat, majd töltött még egyet és rágyújtott. Soha nem gyújtott rá még ebben a lakásban, de most már ez is mindegy. Hiszen holnaptól sem cigi, sem lakás, sőt – rágyújtás sem. A harmadik pohár bor után – idegesen és szétszórtan nézett az órára. Először nem értette hány óra.  Amikor másodszor nézte meg az órát, akkor jött rá, hogy ez is egy a berögződései közül. Nem érdekelte az idő. Csak abban a párhuzamban, hogy hol lehet az asszony. Biztos vásárol. Mint általában.
A telefonja után nyúlt – majd visszahúzta a kezét.
Egyáltalán kit akar felhívni és miért?
Miért van az, hogy ha egyedül marad – zavarja a csend és azonnal beszélnie kell valakivel. Mindegy hogy mit – rendszerint semmit – csak beszélni. Megzavarni, megtörni a csendet. Nem lenni, hanem nem lenni.
Lassan a szoba is hangulatára sötétedett.
Amikor az asszony belépett azt hitte egyedül van. A férfi kiszólt, hogy nehogy megijessze.
-          Itthon vagyok – szólt érces, nemhasznált hangon.
-          Ne kapcsolj villanyt, beszélni akarok veled.
Az asszony meglepetten lépett a sötét szobába.
-          Mit csinálsz?
-          Mi a baj?
-          Miért nem kapcsolsz villanyt?
-          Mi történt?
A férfi nem szólt. Megvárta, amíg felesége leült.
-          Ide figyelj. Hány éve is annak, hogy mi ketten együtt élünk?
-          Miért fontos ez? – kérdezte az asszony.
-          Mert most végre fontos lett. – válaszolta ingerülten a férfi.
-          Én is tudom és te is tudod, hogy holnap este éppen úgy nyugszik le a Nap, mint eddig – semmi sem fog történni. És ez fáj a legjobban. Valaminek most már történnie kell. Én legalábbis eldöntöttem.Itt vagyunk ki tudja hány éve – és nem történik semmi.Jövünk, megyünk, vagyunk, de semmi ami lényeges.
-          Mire gondolsz megint? Remélem nem a gyerek miatt okolsz. Mondtam, hogy nem tehetek róla. Vagyis csak annyira mint te…
-          Nem csak erről van szó. Hanem rólunk. Elég a kényelemből, a megszokásból, a restségből és az egoizmusból. Ma holnap mindketten belépünk a negyvenbe. És még semmit sem tettünk, ami igazán lényeges lenne…
-          Miről beszélsz – kérdezte idegesen az asszony – és sorolni akarta halovány eredményeit – majd elhallgatott.
-          Válni akarsz?
-          Nem. Megválni. Nem veled van bajom, hanem a döntéseinkkel.A mai éjszakát még kihúzom. Együtt húzzuk ki, majd továbblépünk. Mindkettőnk érdekében.
-          Lehet hogy igazad van… - felelte az asszony.

A 22-e üres fejekkel, lelkekkel és életekkel – ugyanabban a szobában érte, ahol a 21-e hagyta.
Borotválkozás közben a férfi arra gondolt, hogy fene tudja mi lehetett a levegőben – hogy mennyi marhaság megfordult a fejében és mennyi zagyvaságot összebeszélt.
Az asszony zuhanyzás közben gondolkodott azon, hogy menedzselhette volna jobban is a társalgást. Közben biztosra tudta, hogy a férfi nem megy el.
Volt valami általános gyávaság a levegőben.
Napokig nem néztek egymás szemébe. Gyakorlott volt mindkettő az egymás melletti eléldegélésben. Kifele mindent – befele semmit, címen.
Az ajtóra név került.
Csalfa, hazug és mesterkélten vidám név – amilyenek ők voltak – Ferenczi család lakja…
Az értelem ha arra volt dolga messze elkerülte őket – hiszen akkor este, ott a sötétben bepróbálkozott és rájött, hogy elődei, mint a gyávaság, a kényelem, a rutin – mind mind erősebbek mint ő.
Kár lett volna.
Talán következő év 21-én…
Vagy talán soha sem…(?)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése