A néni tanácstalanul kóválygott a kicsi lakás folyosóján. Nem tudta eldönteni, hogy megtegye vagy inkább hallgasson a józan eszére és maradjon. Magában egyre idegesebben morfondírozott.

-          Minek?

-          Úgysem látogat meg senki.

-          Egy teremtett lélek nem lépni át a küszöböt.

-          Azt sem kérdik, hogy vagyok…

-          Magamért?

Aztán, mind aki új erőre kapott, hangosan is elismételte:

-          Igen, miért ne? Magamért…

Ezen a Karácsonyon lett volna ötvenedik éve annak, hogy összeházasodtak.

Rettenetes házasság volt.

A jóisten a megmondhatója, hogy hányszor érzett kísértést arra, hogy egyszerűen elmeneküljön. De nem tehette. Ott voltak a gyerekek ,a  család, a barátok, az ismerősök, a kollegák – akik miatt mind nem tehette.

De az ötven év alatt, szinte nem is volt olyan nap, amikor ne ezen ette volna magát.

Aztán – ahogy teltek az évek – megszelídült. Habár, ő is tudta, ez nem szelídség volt, hanem gyávaság. Lemondott az életéről, az álmairól – egy hazugság oltárán.

Együtt öregedtek meg – aztán, férje megbetegedett. Három éven át ápolta, rendezte, szerette, tűrte – férje minden egyes hisztériáját – amikor végül egy reggelen mentőt kellett hívni hozzá. Mire kiértek – már semmit nem tehettek érte. A kezei között hunyt el. Érdekes, hogy nyugodt volt az arca a halálban, szinte mosolygós.

Az-az első Karácsony egyedül – rettenetes volt.

Utána valahogy az összes többi is.

Minden egyes kétkedése ellenére – évről-évre megvette a fát, kitakarított, feldíszített, sütött, főzött és várt.

Valamire, ami eddig még soha nem jött el.

Ez a valami hajtotta ki ma is a házból.

Az idén tényleg nem akart felhajtást.

De valami arra késztette, hogy ismét megtegye.

Hazafele vidáman lépdelt, szinte korát meghazudtoló módon a kis fával, amit áron alul sikerült beszereznie, így az utolsó percben.

Égett a munka a keze alatt.

Késő délutánra meglett mindennel.

Behajtotta az ajtót, ahogy akkoriban tették, amikor még a gyerekek hitték az angyal érkezését, majd óvatos léptekkel, nesztelenül kiment a konyhába és várta a csodát.

Órák telhettek el. Mire magához tért, egészen besötétedett.

Belépett a szobába.

Halott férje mosollyal az arcán nézett rá kedvenc foteléből.

Az asszony annyira megdöbbent, hogy az ámulattól szólni sem tudott.

A férfi törte meg a csendet.

-          Hát…eljöttem…

-          Vártál, nem?

-          Mintha minden esztendőben erre vártál volna, de hamarabb nem jöhettem. De most itt vagyok. És maradhatok ameddig mindent meg nem beszélünk.

Az asszony zavartan nézte. Kiürült feje, teste, lelke, csak a szeme égett. Lázasan.

-          Miért nem szólsz?

Mert nem tudok. – felelte az asszony. Nincs mit mondanom. Annyi mindent el akartam mondani neked, de most, hogy itt vagy – minden olyan egyszerűnek tűnik és egyértelműnek, hogy nincs mit mondanom.

-          Tudod, hogy ma lenne ötven éve…

-          Persze, hogy tudom. Én mindig tudtam, de te gyakran nem. Neked nem számított az egész. Végigbohóckodtuk az egész életet.

-          Nem volt minden perce rossz. Nekem vannak nagyon jó emlékeim…

-          Nekem meg egyáltalán nincsenek!...

-          Örülök a fának. És hogy jól vagy. Nem engedted el magad. A gyerekek?

-          A gyerekek nem jönnek. Évek óta nem jönnek, egyedül vagyok. Senki nem jön. Én mégis várok. Azt nem tudom, hogy rád vártam, mert ha igen, most csalódott vagyok. Nem így képzeltem. Azt hittem majd más lesz. De nem szűnt a haragom. Nem bocsátottam meg neked.

-          Ez a te bajod, látod, hogy nem felejtesz…

-          A tied meg az, hogy – állandóan feledtetnél.

-          Ne veszekedjünk.

-          Igen. Igazad van, már sok értelme úgysem lenne.

Az este csendben telt el. Szinte egyetértésben.

Reggel a nénit a fotelben találta meg a szomszédasszony.

Álmában halhatott meg – és furcsán mosolygott.

A gyerekek – a temetés után a fa alatt egy dobozt találtak gondosan becsomagolva.

Két arany karikagyűrű volt – egy kis üzenettel:

Szeretlek...