rokonok

Bejelentkeznek a magyarországi rokonok.
Húsvét, hajrá, együtt a család címszavakkal.
Ötödmagukkal jönnének megnézni maguknak Erdélyt, hiszen annyi szépet hallottak róla.
Még a sokk hatása alatt leülök kibogozni a szálakat - a ki kinek a kije mentén - de nem jutok sokkal előbbre.
Felhívom nagyit, ő aztán mindent tud.
Ahogy telik a idő, mindent is.
Ez is menni fog neki.
- Jaj lelkem, hát ezek honnan kerültek elő? - kérdi.
- Nem tudom mami. A lényeg, hogy hívtak. Nem mertem visszautasítani, mert mi van ha tényleg tartozunk. Elhiheted nekem a hátam közepére kívánom az egészet. Kisikálom a házat, erre ezek megjönnek, ellepnek, alig ismerjük őket, fogalmam sincs milyen programokat csináljak. Egyszóval, kétségbe vagyok esve.
- Mond vissza. Közbejött valami. Nem tartozunk semmivel.
- Az-az igazság, hogy most már szégyellem. Jönnek, s kész. Öt napot fejállásban is kibírunk.
- Egy napot bevállalok, hozzátok el ide is - mondja nagylelkűen a jó egészségnek örvendő, de idős nagymamám.
Napokig súrolok, kaparok, kefélek, mosok.
Aztán rettenetesbe kapcsolva nekilátok a sütésnek, főzésnek.
Közben megérkezik 5 teljesen idegen ember. Mindez rokoni alapon.
Ott feszengünk az előtérben, annyi a csomag, mintha egy hónapra jöttek volna.
Bevezetem őket a nappaliba, aminek a verőfényben minden egyes tökéletlensége szemen szúr.
Akadozva indul a társalgás.
A bennünket összekötő szálakat alig merjük szóba hozni, hiszen jóformán nem is ismerjük egymást.
Megemlítem nagymamát, aki az ő nagymamájuk testvérének az ángyója.
Nekik lövésük sincs nagymamáról, ahogy én erről az ángyóról nem hallottam soha semmit.
Egyre jobb lesz gondolom.
A férjem már rég itthon kellene legyen.
Direkt húzza az időt.
Kijátssza a sokan voltak a boltban ütőkártyát, egy üveg tejjel, amire jelen pillanatban nincs is szükségünk, hiszen a hűtő és kamra robban ki a felhalmozott javaktól.
- És mire lenne kedvetek ittlétetek alatt - kérdezem az idegeneket, rokoni hangnemben.
Alig értem mit mondanak.
Furcsán formálják a szavakat, olyan szófordulatokkal élnek, amiken hahotázni szoktunk - s minden bizonnyal valami családi betegség lehet, hiszen mindannyiuk nyelve alatt puliszka van, amit ide-oda tologatnak beszéd közben. Legalábbis minden jel erre utal.
Az első nap eltelik evésekkel, sétával, egymás kerülgetésével, titkos szemforgatásokkal, mingyámegbolondulok pillantásokkal és a gyermekek elmenekülésével a nagyszülőkhöz, akik nem bírják a feszkót.
Két napot lenyomunk a szovátai medvével, Parajddal, éttermekkel - ahol gálánsan mi fizetünk és a só útjával, amit leplezetlenül unnak.
Negyed nap elmegyünk nagymamához.
Első tíz percben derül ki, hogy tévedés történt.
Az-az ángyó, nem az-az ángyó.
Rokonok sem vagyunk.
Amikor elmentek szolgálni annak idején a lányok, a nagy mesélésben, ami tartotta bennük a lelket - egy idő után egymás történeteit magukénak vélték. Szegény ángyó összeállt azzal a némettel - Alzheimer vagy ki az istók - szóval, nem csoda, hogy esszekavarta a szálakat.
Egy nap marad.
Rokon ide vagy oda, nem dobhatjuk ki őket.
Beleteszünk apait anyait, hogy tartalmasan teljen el a ránkszabott idő.
Másnap délelőtt könnyek között búcsúznak.
- Ilyen jól még soha sehol mottóval, megígérik, hogy jövőre is eljönnek.
Kiviszem a csomagjaikat, csak, hogy biztos legyek, hogy elmennek. A megkönnyebbüléstől könnyes szemmel integetek az autó után. Mire bemegyek, a férjem már egy ingatlanossal tárgyal.
- Mi a helyzet? - kérdezem
- Költözünk - mondja. A telefonszámokat már kicseréltem. Te csak össze kell pakolj.
Na így élünk azóta itt, lelkem, inkognitóban - mert az ember a barátokat megválogatja, de a rokonokat, azokat kapja.