Apa és fia.
Határozottan, célirányosan tartanak valahova.
Pedig vakációs hajnali 8 van.
A gyereken nem mutatkoznak az álmosság jelei.
Sugárzik az örömtől, az együtt töltött idő minden egyes kegyelme felett.
Egész úton anekdotákkal szórakoztatja az apját.
Iskoláról, gazdag falubeliről, valakiről, akinek annyi pénzt biztosít az állam, hogy csak ennie és innia kell, amit akar, amennyit szeretne, amikor szeretne.
Nevet, utánoz, csillogó szemmel mesél és mindegyre kiköveteli édesapja visszajelzését és figyelmét.
Közben elérnek a polgármesteri hivatal közelébe.
A gyerek megszólal:
- igaz apa, te itt dolgozol?
- igen - hangzik az egyszerű válasz
- ugye te nem keresel olyan sokat?
- nem.
- de azért nekem nagy büszkeség, hogy te itt dolgozol, apa - mondja a gyerek nem kevés lelkesedéssel a hangjában
Ahogy közelebb haladnak, egy csoport cigány férfi támaszkodik a seprűjén.
A gyerek tovább mesél.
Észre sem veszi őket.
Nem gondol velük.
Apuka diszkréten feléjük int.
Kollégái. Iroda társai. Csapata.
Azok éppen olyan diszkréten intenek vissza.
Mintha tudnák, hogy nem most kell hangoskodni, kiáltozni, örömködni, mert ez a legszentebb pillanatok egyike.
Amikor a gyerek még örömmel és büszkén gondol az apára.
Nem seprűk, eldobott szemetek, ki nem ürített kukák viszonylatában, hanem minimum a világmegváltás címszava alatt.
Mert számára ezt jelenti a hivatalban dolgozni.
Döntéseket hozni, kormányozni, vezetni és úrnak lenni.
Még nem tudja, hogy a legjobb döntések nem az íróasztalok mögött születnek.
Hogy kormányozni és vezetni nem csak emberek lehet.
És úrnak lenni - nem egyenlő a szerepeiddel, hanem inkább a lelkedből fakad.
Továbbhaladnak.
Csak egy intermezzo az egész.
Egy villanás.
Ennyi választja el a megvetést az imádattól.
Semmi több...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése