A legfantasztikusabb abban, ha az ember vénül talán az, hogy már csak azt lát és hall, amit szeretne. A könyvekkel és filmekkel is így vagyok. Olyan lerakódásokkal tele szűrőn mennek keresztül a fejemben és a lelkemben, hogy teljesen mást élményt nyújtanak számomra, mint azok számára akik mellettem nézik végig, vagy velem majd egy időben olvassák végig - amennyiben könyvről lenne szó.
Így tehát abszolút nem csoda, ha a neten való szörfölgetés közben is azt látom, amit akarok.
A látásomnak, hallásomnak, jelenlétemnek lassan alig van köze a realitáshoz. Ez egy személyes szűrrealitás, amiben én egyre jobban érzem magam.
Annak idején amikor Snájdig nagymama, aki átélt két világháborút, megannyi ínséget és éhséget, erőszakot és feledhetetlen drámát - az első általunk kimondott szóból meggyártotta a saját sztoriját - mindig kiakasztott.
Haragudtunk rá. Nem értettük meg. Rosszfélének és szarkavarónak tartottuk.
Sokszor ugyanis a nemlétező történetekkel olyanokat kavart a családi szaron, hogy utána évekig kellett tisztázzuk, míg sikerült lemosnunk magunkról.
Snájdig nagymama nagy figura volt.
Imádott nőnek lenni.
De a nőiességét nem gondoskodásban vagy szexualitásban élte, hanem külső jegyekben.
Minden egyes nap fél órát rendezgette a haját a tükör előtt.
Utána kifestette magát.
Hetente háromszor körmöt festett.
És soha nem hiányzott a rúzs az ajkairól.
Képes volt evés közben felállni, elnézést kérni - természetesen franciául - és elmenni a mosdóba, hogy felfrissítse a sminkjét.
Mint minden rúzsos mama, karmokkal - szerette kínozni a körülötte élőket.
A körmeit belemélyesztette a babahájadba, magához ölelt szorosan, majd elborított rúzsfoltokkal - puszika néven.
De ezek nem olyan rúzsfoltok voltak, amiket csak úgy le lehetett volna mosni.
Nem. egyedül kaparásra jöttek le arcról, bőrről, ruháról.
Szóval, szörfözök a neten, lassan de biztosan Snájdig mama tempóban.
És hopp, meglátok egy mikrofont.
Azta mondom - ez akciós. ennyi pénzért kár is lenne otthagyni, mert ecce se kell, akko is legyen.
Azosmódulag rákattintok a színes, kissé kerek fejű mikrofonokra, hogy közelebbről is lássam.
Így még ideálisabbnak tűnik.
Méretre, színre, állagra, minden stimmel.
Éppen rendelnék, amikor olvasom hitetlenkedve, hogy itt nem mikrofonról, hanem mini, hordozható vibrátokoról van szó.
Lefagyok.
Ez a gép, nem az én gépem.
Munkahelyi gép.
Többen járunk vele, használjuk.
Ezek mit fognak rólam gondolni?
Igyekszem törölni, eltüntetni - nem megy.
Igaz már csak harmadik lépésre, de nyoma van a vibrátoros éneklésemnek.
Nincs mit tenni. be kell vállalni.
Igyis úgyis hülyének néznek - most aztán, hogy amiatt, mert hülye is vagyok, vagy mert csak egyre gyengébben látó - teljesen mindegy lesz.
A lényeg, hogy negyvenen túl az ember már a vibrátornak is énekel - ennyire szelídíti hálássá az életkora.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése