határok

Nem tudom melyik az a pont erkölcsileg és morálisan, amikor bele lehet folyni a melletted élő életébe. Meddig vársz és figyelsz- zsebre dugott kézzel, hogy eljöjjön az a megfelelő pillanat, amikor besegítesz.

Volt a szomszédomban egy család. Sok gyerekkel. Értelmiségi szülőkkel. 

Az édesanya a sokadik gyermek és egymásba folyó gyesek után egyszer csak megbomlott.

Látványosan elhanyagolta magát és egyre többet és többször üvöltözött olyan hangerővel, hogy hetedik határon túl is hallani lehetett. Aztán a kisebbiknek sorozatosan eltörött keze, lába. Megbotlott és leesett innen meg onnan. Mivel az édesapa egész nap dolgozott, gondolom gyanút sem fogott a nem egészen véletlenek magyarázatára.

Nem szóltunk.

Többször forgattam a fejemben, de rájöttem, hogy talán rosszabb lenne a gyereknek, vagy mindjárt gyerekeknek ha állami gondozásba kerülnének, távol a családtól és akármilyen anyától.

Annak idején az árvaházban volt egy gyerek. Okos, ügyes, nagy reményű.

Ugyanilyen család sarja, csak a szülei nem voltak értelmiségiek, híd alatt éltek - idővel, ennek mintegy természetes következményeként, és alkoholizáltak.

A gyerek havonta egyszer hazaszökött. Nem lehetett bezárni előtte ajtót, ablakot.

Ment, kéregetett, egyenesbe tette őket anyagilag és visszajött.

Egy ideig nagy erőkkel keresték. Majd csak kivárták, hogy visszatérjen.

Egyszerűen nem volt mit tenni.

Aztán évekkel később a szomszédomban volt egy másik család. Roma zöldség kereskedők. Rengeteget piacoztak. Gondolom a stressz, a rohanás, a nehézségek vezethettek el oda napi szinten, hogy a nő addig húzta a férjét, amíg egy hatalmas verést nem kapott. És akkor csend lett. Megpihentek.

Nem vagyok toleráns a bántalmazással szemben. De, aki végighallgatta ezt a hölgyet és amit végigjátszott estéről-estére, az a pasast is kezdte tökéletesen megérteni.

Mert azért a mély toroknak is vannak határai.

Most itt van egy másik eset.

Szemmel láthatóan biztos úton a szétesés irányában.

És még mindig nem tanultam eleget ahhoz, hogy válaszokkal tudjak szolgálni magamnak, hogy melyik az a pont, amikor cselekedni kell.

Meg kell várni, míg már teljesen szétesett és esetleg önkezűleg vet véget önként vállalt szenvedésének, vagy elindulni és lépéseket tenni annak irányában, hogy megoldódjanak a dolgok.

Az ő dolgai.

Az ő élete.

Aminek te csak szemlélője vagy.

Tehát erkölcsileg a beleszólásod nulla - a mai világ trendjei szerint.

Ami már nyomában sem őrzi a közösség megtartó erejét. 

Azt a hálót, ami régebb megmentett nem csak egyéneket, hanem közösségeket és egy egész nemzetet a széthullástól.