Park a város szívében

Fiatalok gyűlnek össze csoportba verődve.

Egyikük sem tudja pontosan, hogy mit is kezdhetne hirtelen nőtt testével.

Idétlenül ténferegnek, dobálnak egy labdát és kínozzák egymást.

A park őr azonnal résen van. Úgy figyeli őket, mint kutya a csontját.

- Ne aggódjon - mondom. Csak ártalmatlan fiatalok.

Ne ért egyet velem. Majd mesélni kezd.

Azokról az üres estékről, amikor magányosan vagy egyedül drogoznak a padokon.

Amikor eszméletlenre szívják és isszák magukat, hogy mentőt kell hívni.

Amikor úgy gondolja, hogy nem az ő dolga - aztán meg nem hagyja döntése nyugodni, mert valaki ezeket a gyerekeket is hazavárja.

Mesél egy lányról, aki a park végében lakik.

Elszökött otthonról, mielőtt befejezte volna az iskolát.

Őt is biztosan keresi valaki.

Miközben a lány önmaga elvesztésére hajt.

Éjszaka sorban állnak a cigányok a ház előtt.

Napközben valahova strichelni jár, miközben úgy tűnik, elégedett.

Nem tudom milyen jövőképe lehet, miközben a faház szemetes padlóján álomra hajtja a fejét.

Nem tudom, milyen jövőképe lehet, miközben vénájába engedi a nyugalmat.

Nem tudom milyen jövőképe lehet, miközben eszméletlenre kábítja magát, csak, hogy ne lehessen jelene.

Csak azt tudom, hogy van egy park a város szívében.

Fákkal és madarakkal tele.

Játszótérrel a közepén, ahova a kisgyerekes anyukák hintázni hozzák csemetéiket.

Addig hintáznak, az életbe bele, míg lesz egy pont, ahol el kell engedniük egymás kezét.

És lesz aki megmarad, ahogy olyan is lesz, aki a hintán éli le az életét.

Az eszméletlenségig hajtva magát, egy szebb jövő érdekében, szőröstől nyelve le a jelent.

Nem tudom mit csinál ilyenkor a szülő.

Pihen, mert hülyére dolgozta magát, hogy a gyereknek zsebpénze legyen?

Karriert épít, mert úgy érzi fontos eleme a családi egyensúlynak?

Magát kergeti őrületbe, mert a jelen sebei nem hagyják nyugodni?

nem tudom.

Én csak annyit tudok, hogy a város szívében van egy park.

Ahova a fiatalok haldokolni járnak.

Miközben a fák zöldellnek, a madarak csicseregnek, a szülők meg építik a társadalmat.

Nem tudom, ki hintázott el ki mellől.

Én csak a parkról tudok.

És az elengedett kezekről.

Az állapotról, amiben mindenki saját magányába és fájdalmába fullad bele.