Paradicsom

Tegnap bejárjuk Románia néhány köztudottan legszebb vidékét.

Akaratom ellenére össze kell hasonlítanom magamban esztétikai, anyagi és megtett távolság szempontjaiból azokkal a külföldi nyaralásainkkal, amik nem csak rengeteg logisztikával töltött időt, hanem anyagit is rendesen emésztenek.

Őszintén megkérdőjelezem magamban normalitásunkat, látva ezt a sok szépséget, amit saját országunk rejt azok számára, akik nem restek felfedezni.

Közben eljutunk egyik kedvenc helyünkre is, a Remetei szorosba. 

Minket a Jóisten nem egészen magyar katolikus voltával fog meg, tehát eleve tárgytalan, hogy a kolostor, amit látogatunk, román ortodox.

Ebben az udvarban több tíz apáca él együtt, néhány sztáreccel.

Fogyatékkal élők által is közkedvelt hely, hiszen az idős apácák között is sokan fizikai sérültként élnek ebben az emberi paradicsomban.

Nem tudom mennyi lehet a szeretet.

Inkább a szabályok és konvenciók diktálják a mindennapok iramát.

Éppen Nagypéntek van.

A bánat és böjt ideje.

De ebben a nagypéntekben már benne rejlik a húsvéti hétfő öröme, ami a feltámadást tényét csillantja meg előttünk.

Módos család érkezik velünk együtt.

Be is jelentik, hogy misét fizetnének.

Azonnal hárman ugranak a füzettel, a tollal és a ládával, amiben a pénzt fektetik lapjaira.

Nem időzünk túl sokat ebben a szférában, feltekerjük a kendőket, elfedjünk a bőrünket, elrendezzük a ruhadarabokat magunkon és besétálunk a templomba.

A sétányon Anna még igyekszik válaszokat kicsikarni belőlem:

- Isten mit szól ehhez?

- Mármint mihez? - kérdezem. A pénzhez vagy az életmódhoz, amit folytatnak?

- Ahhoz, hogy el kell takarjuk magunkat. Szerintem ez egy vicc. A kendő, az állig begombolkozás, s minden.

- Isten semmit. Ezek az ők törvényeik, hogy ne billentse ki őket semmi és senki abból az egyensúlyból, amit az imával elérnek.

- Akkor az milyen egyensúly?

- Billegő - mondom.

A templom falán az ördög (egy alúlöltözött, haját és bájait el nem takaró sátáni lény) éppen a sztáreceket és az apácákat igyekszik kísértésbe vinni.

Anna rám néz és kirobban belőle a nevetés.

Ezek mi vagyunk?

lehetnénk... - mondom.

Belépünk.

Térdet hajtunk, keresztet vetünk és csendben elmerülünk, keresve a megszeppent Istent magunkban.

Egyszer csak érzem, hogy a jobb oldalamon valaki fájdalmat okozva ütögeti a lábamat.

Megfordulok.

A két gyermekem mögöttem áll, takarásban. Egyikük keze sem lehet - egyrészt mert imára van kulcsolva, másrészt, mert nem ér el oda, ahol az ütéseket érzem.

A pánik szó közel sem hozza azt, amit ebben a percben érzek.

Megfeszülnek az izmaim, valaki elzárja a tüdőmbe beáramló levegőt, kitágul a pupillám és hevesen ver a szívem.

A férjem méterekkel előttünk, mintha el akarná lesni az összes műhelytitkot. Tehát rá sem számíthatok.

Egyelőre nem menekülök - döntöm el gyorsan.

Mire valaki megint ütögetni kezdi a lábamat.

Oldalra fordulok, semmi.

Gondolom, egy életem, egy halálom, lehajolok, lássam mi van. Max a fejemet tépi le, rosszabb nem lehet.

Egy száz év körüli apáca ül egy székben.

A kerekesszék fekete. Ő feketében, tényleg közel kell hajolni, hogy az ember lássa ebben a félhomályban.

Ahogy lehajolok rám ordít:

- térdelj le!

Mondom - már térdet hajtottam!

- most azonnal térdelj le! - mondja hajthatatlanul.

Térdet hajtok, veszem a két gyermeket és kimegyek.

Kint lélegzet elállító a táj.

Hegyek, fenyvesek, madarak, friss levegő és élet.

Anna teszi fel a pontot az i-re:

- Mégis hogy lehet így élni? Mi késztet valakit arra, hogy ide bezárkózzon és ezt elszenvedje?

Nem tudok válaszolni.

A szívem kezdi felvenni a normális ütemet. A levegő lassan áramlik a tüdőmbe. Az izmaim ernyedőben.

A testem nehezen, de biztosan visszatér az életbe.

Ahol a helye van.

A gonoszság már csak egy rossz emlék marad - amit a sötétben, füstben és konvenciók tengerében hagytam magam mögött, azon a helyen, amit úgy hívunk - Paradicsom.