Nem igazán változott az alakja az eltelt húsz évben, hiszen a sáljai még mindig jók voltak.
De mivel a divat folyamatosan más trendeket diktált, már nem rángatta magára hintőporral a régi gönceit. Egyszer megpróbálta, amikor visszajött a bőrnaci, de mire felvette és lehajolt, hogy bekösse a bakancsát, szétment a varrás a fenekén.
- Milyen munka ez? - gondolta. A szekrényben minden összemegy és megévődik. Nem tartósan terveznek, csak ideiglenesen, hogy az ember folyamatosan fogyasszon.
A tükröket nem szerette.
Ezek már nem azok a tükrök, amikbe fiatalon belenézett.
Torzítottak, egytől-egyig.
Egyikben a feneke volt égbekiáltóan nagy, a másikban a hasa domborodott, a következőben meg a lábai.
S aztán leszokott a tükörbe nézésről is.
Valahol megragadt a magáról kialakított képpel, a húszéves kori önmagánál.
Ebben az életkorban már senki sem azt látja ami.
Valahol fixálódik, elakad.
Van aki a tizenhat, húsz vagy akár még fiatalabb önmagánál.
Ez az idősödő idegen, aki visszanéz a tükrökből - csak a torzításnak köszönhető.
Ami köszönő viszonyban sincs a valósággal.
Azzal a valósággal amelyben hisz, amelyet megél és ami önbizalmat ad.
Múlt évben például osztály találkozót szerveztek.
Mindenki kicsípte magát.
De az asztalok mögül megszeppent öreg emberek és asszonyok pillantottak vissza rá.
Olyanok, amilyen ő soha nem szeretne lenni.
Egy darabig kuksoltak. Nehezen ment a beszélgetés. Ordított a zene, s a hallásuk sem volt már a régi.
A hajdani Predealt, ahol a bankettet tartották, megette az idő vasfoga.
De őt nem fogja.
Nem győzi le sem a kinőtt ruha, sem a torzító tükrök valósága, sem a más idősödése.
Csak a saját valósága.
Melynek iránytűje pont ott állt meg, ahol kellett.
Húsz éves önmagánál.
Amikor még hallott, látott, szeretett, ölelt és úgy gondolta képes legyőzni mindent és mindenkit.
Még önmagát is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése