mi

Amikor a gyerek sportolni kezd, a szülő egy tanulási fázison megy keresztül. Hosszan tartó, alapos és csalódásokkal, örömökkel teljes szakasza ez minden egyes sportoló szüleinek életében.

Amelynek az első lépése a sportág kiválasztása.

Leggyakoribb esetben a szülő választ, hiszen a gyereke még túl kicsi ahhoz, hogy érvényre juttassa saját érdekeit, vágyait, álmait. Így aztán rendszerint a szülő azt válassza, ami számára is határtalan örömök kútforrása volt - hiszen a legjobbat akarja gyerekének. Vagy, ahol nem sikerült kiteljesedenie - tehát úgy érzi mélyen bent, hogy tartozik ő is a sportágnak egy beintéssel, illetve az is neki néhány sikerélménnyel.

Ebben a döntésben abszolút másodlagos, hogy a gyerek fizikuma, tehetsége vagy vágya egybeesik e a választott sportággal vagy sem.

Ebben a felállásban, ha balul sülnek el a dolgok - rendszerint az edző hülye és összeférhetetlen, hiszen nem ismerte fel a gyerekben élő tehetséges olimpikont.

Megsértődve és ajtókat csapdosva vonulnak el, hogy fennhangon hirdessék mindenhol, ahol meghallgatásra lelnek - az edző inkompetenciáját.

Akkor beszélhetünk szerencsés egybeesésről, amikor a szülő úgy választ, hogy az a gyereknek is bejön.

Na de ez sem egy happy end.

Hiszen lehúznak, lekínlódnak tíz vagy akár több évet - majd a gyerek kijelenti, kiégett, beleunt, nem akarja tovább csinálni. Mindezt akkor, amikor a befektetett idő és munka gyümölcsözni kezdene.

Ennek is forgatókönyvei vannak: amik az erőszaktól- el egész az örök haragig terjedhetnek, mindenféle felállásban.

A szülő rendszerint sokkal többet tud, mint az edző. Csak továbbtanult.

Alapból rendelkezik azokkal az információkkal, képességekkel, kompetenciákkal, amikkel az edző - tehát nem érzi zsenánsnak kijavítgatni, tanácsokkal ellátni, vitába szállni, leszólni és kibeszélni a háta mögött.

Amikor a gyerek élesben megmérettetik - szintén hallatja a hangját.

Az edzőt túlszárnyalva, utasítgatásokat kiált be és felülír mindent, amit a gyerek mesterétől tanult.

Számára a bíró egy szociopata, aki azért van jelen, hogy a gyereke karrierjét derékba törje.

A verseny egy háború.

A küzdőtársak ellenfelek, akiket meg kell enni a gecibe, szülőstől mindenestől.

Elvárja hát, hogy amíg a gyereke bent a pályán lenyeli az ellenfelét, ő kint megmocskolja annak szüleit, hetedíziglen.

Ha rászólnak, sértve érzi magát, mert számára teljesen jogos a felháborodása.

Nos ebből az állapotból van kiút.

A pont amikor rájössz, hogy a másik is éppen olyan gyermek, mint a tiéd.

Pontosan úgy feláldoz, dolgozik, szentel - mint te és a tieid.

Stupor - ugyanazon célok érdekében.

És akkor csend lesz.

Egy ideig.

Amíg újraindul a rendszer.

Új szabályokkal és viselkedési mintákkal.

Hogy szurkolok barátom - de a másik jó lövéseit, ütéseit, igyekezeteit is hasonlóképpen méltatom, még akkor is, ha a fiam kapujában landol.

Hogy minden egyes percet megszentelek, mert ajándék.

Hogy felismerem, hogy az edző társ a gyermekem egészséges fejlesztésében, nevelésében.

Hogy neki is lelke, családja, személyes tere és ideje van - amit a mi boldogulásunk érdekében áldoz fel.

És hogy a sporttér egy szentély, ahol imádkozni vagyunk jelen - jelenlétünkkel, a sport iránti tiszteletünkkel, egymás megszentelésével és a gyermekkel töltött idő megbecsülésével.

Mert ezek azok a pillanatok, amikért megéri küzdeni és élni.