Énúgygondolomhogyteúgygondolod...

Azt hiszem a legtöbb konfliktus forrása a ki nem mondott sérelmekből fakad. Ugyanis általános – férfiakra és nőkre egyaránt jellemző tulajdonság – a kapcsolat előrehaladtával együtt fejlődő önmagunkba zárkózás.

A szerelem hevében – amikor még nincsenek nagy és mély sebek, amikor még az is életbevágóan fontos, hogy a másik legrejtettebb gondolatait fenekestűl-farkastúl ismerjük – és a miénket – lényeges-lényegtelen – a másikkal megosszuk és közössé avanzsáljuk – nincsenek bennünk zárt ajtók.

De – ahogy a kapcsolat érik, fejlődik vagy stagnál, de mindenképpen halad előre az időben – megjelennek a rejtett szobák. Egyre több lesz a kulcs, a titok, a rejtenivaló vagy az irreleváns.

Ebben sajnos az is benne foglaltatik, hogy az ember pihenni, relaxálni megy haza. Nem azért, hogy kérdőrevonják, nem azért, hogy kényszerkommunikáljon vagy olyan dolgokat vigyen végbe, amihez a legkevésbbé sincs kedve – hanem, feltöltődni.

Az már rögtön egy másik probléma – ha az én feltöltődésem – egyenlő a te leszívásoddal és fordítva. Azaz – ha egy adott kapcsolatban az egyiknek lételeme a kommunikáció – míg a másiknak teher a minden alapos átbeszélése.

Annyit gondolkodtam azon – hogy ha az emberek tudnák, hogy egészen pontosan mivel jár egy házasság illetve házastárs melletti – egy egész életen át tartó döntés – mennyire nem köttetnének házasságok.

És ha tudnánk, hogy mivel jár együtt egy gyermek vagy gyermekek vállalása – mennyi csodálatos élet nem jönne létre a mi segítségünkkel...

Ez egy kicsit olyan, mint a halál. Mert szörnyű lenne -  ha az emberi lét része lenne az utolsó óra idejének ismerte.

Talán a sok szenvedésnek köszönhető – nem tudom – de elég korán rájöttem, hogy szinte jobban olvasom az emberek rejtett érzéseit, gondolatait – mint azt, amit valóban elmondanak.

Egészen jól tájékozodom a ki nem mondott érzések és gondolatok világában – ami életkorom előrehaladtával – ránevel arra, hogy én magam is rettegjek hangosan kimondani fontos vagy fontosnak tűnő dolgokat.

Nemrégiben volt egy jogos sérelmem.

Rettenetes lobbanékony ember lévén – ha megbántanak soha nem tartom magamban. Elvörösödöm, legjobb esetben apró űvőltéseket hallatok és ijesztő tűzcsóvaként villámlik a tekintetem. Rekordidő alatt el kell mondjak minimum négy-hat cifrát, ami rendszerint lelohaszt – majd kezd visszaállni a pulzusom és a vérnyomásom a normálisra.

De most, ahogy vénülök – se nem szépülök, se nem bölcsülök – meg tudom élni a haragomat mélyen, belül. Csodálkozom...

De – ugyanakkor meg is ijeszt.

Előránt belőlem egy fatalista attitűdöt – ebben a végső stádiumban való kinyilatkozás. Hiszen mélyen bent megy a fortyogás – köttetnek és oldódnak meg dolgok – és ki már csak a végkövetkeztetés jön – esélyek, magyarázatok, mellébeszélések nélkül.

Hogy míg a másik szerencsétlen azt hitte – hogy minden rendben – egyszer csak kitör a katasztrófa, teljes pusztulást hagyva maga mögött.

Itt is jó adag önnevelésra lenne szükség...

Hogy ne találgassuk egymás bajait és sérelmeit.

Hogy ne a jelekből vagy külső-belső rezgésekből olvassunk.

Hogy ne gondoljuk hanem tudjuk – egymás érzéseit.

És hogy a konfliktusok ne távolítsanak, hanem közelítsenek egymáshoz – mert ez a tulajdonképpeni felbukkanásuk célja. Minden egyes megjelenésükkel és feloldásukkal – a kapcsolat magasabb szintre, egy másik dimenzióba való eljuttatása. Már ha van hova menni és közös a cél. Mert ha nem – nem sok alternatíva marad – mintsem a  másik gondolataiból kireménykedni azt, hogy egyszer talán, másként lesz. Ha nem is föltétlenül jobban – de nagyon másként...