A nap, amikor megtanultam szabályozni a légzésemet

Átlagosnak indult. Enyhén zsúfoltnak, melegnek de teljesen átlagosnak.
Reggel korán munka, délelőtt házimunka, gyerekek, játszóterezés, délután munka, estébe hajolva edzés, közös fürdőzés.
Éppen a nap első felében, a játszótérről hazajövet, beszorultunk a liftbe.
S akkor? - mondhatnád nekem, te, aki gyermekkorodban ezerszer ragadtál be a liftbe, szedtek ki, vagy arrafele sem jött senki órákig és megtanultál a pajtásaid utasításaira kiszállni úgy a beragadt liftből, két emelet között, lógva az üres semmibe, a nihilbe, hogy jobbnak láttad ha lefele sem nézel.
Én meg nem jártam így.
Sőt, alig jártam liftel ezeddig.
Csak ha muszáj volt.
Ezeket a történeteket rendszerint bórgőzősen hallgattam végig, már nem is figyelve a csattanót, hiszen aki mesélte, mellettem volt, tehát életben...megmenekült, s akkor meg minek?
Na most eszembe jutott...
Csakhogy éppen a vége hibázott.
Eddig két gombot ismertem - a fel-t, s a le-t, mint a nyugdíjasok a távirányítón.
A többivel nem foglalkoztam.
Nem volt miért.
Nézem. Az egyiken egy vészcsengő.
Meg is nyomom.
Mondja, hogy nincs fizetve a mittomi, hagyjam abba - nyomjak pánikgombot.
A telefonom halott, természetszerűleg.
A gyermekek a kettő, kétféleképpen.
Anna elkerekedett szemekkel, magas pulzussal, síros ajkakkal, görcsösen fogja az ajtót és megállás nélkül remeg. Balázson egy ördögi kaján vigyor.
Na ez aztán kaland... - mondja, végre beragadtunk, mindigis akartam tudni milyen lehet beragadni...hát ilyen...
Kezdem érezni, hogy rosszul leszek, nekem sincs levegőm. Te Úristen...
Eszembe jut a helyes levegővétel.
Milyen levegő? Itt nincs is levegő. Most érzem igazán, hogy rágyújtanék, csak, hogy jöjjön végre az ihlet.
Mit kell tenni ilyenkor?
Dörömbölni kezdek, csak finoman és nőiesen, nehogy már lejárassam magam.
Kecsesen beleordítom a semmibe, hogy AJUTOR.
A kölykökből kitör a nevetés. Mit csinálsz te anya, s mi az az ajucor - kivel akarsz te most játszani?
Mondom ne röhögj, így kell ezt, figyelj csak.
A tizedik sikkantásra megjelenik egy férfihang.
Mondom jó napot, illedelmesen, románul, ahogy kell. Beragadtunk, két kisgyerekkel vagyok, hívjanak segítséget.
Kérdi mentő, tűzoltó, mondom áhhh dehogy, van minden, csak jöjjenek, mert a lányom fél.
Mesélni kezdek, majd énekelni.
A fiamat elkapja a szarhatnék.
Kacagunk.
Forgatókönyveket gyártunk a felszedett lifttetőről, a beeresztett kötőről, ami alattam leszakad.
Anna még jobban megijed.
Elmesélem részletesen mi fog történni, pedig én magam sem tudhatom.
Így telik el az óra.
Megjön egy idősebb hang.
Mondja kis türelem, azonnal kiszed.
Még húsz perc.
Kiszabadítanak.
A lányom beigéri, hogy ő többet soha, semmilyen körülmények között... - a lakásba beérve kér egy nyugtatót, ha nincs, jó lesz a pálnika is, mondja...
Végülis... egyszer van egy évben Anna nap...