Amikor a zurammal és a gyerekekkel az első közös fészkünkbe átröppentünk, egy szívvel és egy lélekkel rendeztünk el mindent a magunk képmására.
Természetesen nem volt könnyű.
Mindenki erős akarattal bír.
Tulok módjára egyeztünk ki formákban, színekben, méretekben és anyagokban.
A csillár váratott magára.
Kerestük a megfelelőt.
Fene tudja.
Mindenfele elmentünk, nézelődtünk, nem kaptunk megfelelőt.
Aztán úgy megszoktuk a plafonról lelógó izéket, hogy már zavart volna a puccos csillár vagy egy szebb égő.
Ilyenek voltunk mi.
Tiszták, szépek, rendezettek, csak a fejünkből logott szanaszét néhány szál. Tökéletesen képviselt bennünket.

Ha vendég jött és inni kapott az aranyszélű kristálypohárból, evett az aranyterítékből mindig kissé meghökkent, ahogy ivás közben szembetalálkozott logó drótjainkkal.
Az elején nevettünk rajta, a végén már fel sem tűnt.
Nagyvonalúak lettünk.
Addig addig a csillármenettel, hogy új lakásba költöztünk.
Megvannak a csillárok, égők.
A szobák berendezve, minden a helyén - ahogyan a fent említett tárgyak is... a konyha padlóján, egy bizonságos sarokban.
Ha valaki jön, megmutatjuk neki.
Tudod...minden rendben van, még ezt kell felszerelnünk...valamikor.
De itt kérem szépen felesleges a csillár.
Túl nem tettünk elvből sötétítőket.
Volt valami izgalmas abban, ahogy mindenki a szádig látott a seggedlyukán át.
A pap kérdezett rá finoman házszentelés után, hogy izé...a sötétítő?...
Mondtuk: áhhh minek?
Bennünket nem zavar a nagynyilvánosság.
Szokva vagyunk.

Volt, hogy számomra ismeretlen férfiak mosolyogtak rám melegen hazafele menet - valszínű ha az arcvonásaimat nem is, de a melleim vonalait jól üsmerhették.
Itt az új helyen van sötétítő is.
A neccben.
A zuram agitál, hogy fel kell rakni.
Mire én:
na de drágám, s az izgalom, hol marad?
Itt mindegy is hogy van vagy éppen nincs.
Tiszta Big Brother az egész menet.
Teraszéletet él a negyed.
Az erkély ugyanis akkora mint a fél lakás.
Reggel hatkor kint, munka után kint, délután kint, este kint.

Még szégyellem magam.
Csak lopva lesek meg egy-egy jelenetet mások életéből, de gondolom idővel én is lemegyek kukkba.
Itt másként nem lehet.
Ülünk tegnap este, hallgatjuk a csendet.
Furák a zajok, furák a csendek, a levegő áramlása, a táj - egyik felől Somi, másik felől az erdő, szembe a Big fucking Brother mindenhonnan.
Mondom az uramnak - egy azért mégiscsak nagy ebben az egészben szivem - ülünk itt a nagyrománság kellős közepén, ha ütnek, még menekülnünk sincs hova...
A Jóisten humora nem elvetendő.
Biztosan tanulni tett ide.
Pár év - s már nem csak tökéletesen írom és fogalmazom, hanem majd beszélem is a nyelvet.
S ha ez mind béjön, felteszem önkézzel a sötétítőket is.
Addig maradnak az új helyükön, a neccekben.