Kis túlzással ugyan, de igen közel a valósághoz - egy frusztrált, ideges, semmiért is felhercsenő, stresszes, beteges társadalom vagyunk.
Tolsztoj mondja valahol, emlékeim szerint, hogy ha meg akarod ismerni a társadalmat, nézd meg a börtöneit.
Továbbmegyek - ha meg akarod ismerni a társadalmat, menj ki a játszóterekre...

Borzalom, hogy mi minden lakózik az emberekben.
Ijesztő, hogy milyen mintákat származtatnak át az anyák a gyerekeikbe.
És még elrettentőbb, ahogy a gyerek, irányvesztetten - figyeli az anyát. Lelke mélyén, valahonnan tudja, hogy nem helyes, ahogy az viselkedik, megél, lereagál - de helyes minta hiján, azt követi, amit eléje tárnak.

Tegnap, miközben a gyerekek játszottak - kissé távolabbról tartottam szemmel a dolgok alakulását, hogy közbe tudjak avatkozni, ha a helyzet megköveteli, ugyanakkor távol tudjak lenni ahhoz, hogy nyugodtan éljenek.
Mit csinál a gyerek a játszótéren?
Jó esetben tombol. Futkorászik, stratégiákat gyárt, terveket sző, homokot dobál, elesik és feláll, fenyeget és fenyegetve van, kipróbál, megél. Azaz, él.
Mit csinál a gyermek kevésbé jó esetben a játszótéren?
Őrzi a vele lévő felnőttet.
Nem mer hátat fordítani neki. Állandóan szemmel tartja, nem kezdeményez, nem mer kipróbálni, álldogál és uzsukál, Valami állandóan kell. Jóformán még ő maga sem tudja, hogy mi, de hatalmas és legyőzhetetlen hiányérzettel küzd.
Mit tesz ilyen esetben a felnőtt?
Ideges. Először csak halkan feddi. Majd példálozni kezd, aztán beáll a kemény percekig tartó duzzogás - amit vagy ideges távozás, meg elkerülhetetlen megrángatás vagy megszégyenítés követ.
Mi lesz a gyerekkel?
Következő alkalommal még szorosabban áll majd a felnőtt mellett, még bátortalanabb lesz, még vadabb, még követelőzőbb és még idegesítőbb.
Mert ez egy megtörhetetlen ördögi kör.
Játszma, szülő és gyerek között.

Vannak megoldási módok.
Például a közös séta, a lehetetlensége annak, hogy a szülő is megmozduljon és a gyerekkel együtt bevonódjon a játékba, hogy ne szidja, hanem simogassa, suttogjon a fülébe, szelidítse. És az uzsukálásra azonnal tudja, zsigerből tudja, hogy az a gyerek a figyelmét igényli. Nem a fagyi, csoki, pufi, zizi, keksz, csipsz, kutyafasza kell, hanem az anyja, apja, szerettei és azoknak a figyelme.

De a szülők bizony tömegesen felejtették el, hogy milyen is volt gyermeknek lenni.
Csak a szépre emlékeznek.
A rosszra, a félelemteljesre, a valóságra arra nem.
Nem értünk egymás nyelvén.
Nem tudjuk dekódolni egymás üzeneteit.
Sőt, sokszor, vagy legtöbbször a magunkét sem.
Nem is sajnálat van bennem, hanem félelem.
Mi lesz ezzel a társadalommal?
Mi lesz a felnövekvő nemzedékkel?
Hol van a családokból a legalább egy olyan személy, akinek a gyermek élvezheti a bizalmát, cinkosságát, szeretetét, türelmét?
Hogy fogják így megtapasztalni ők, a jövő reménységei, hogy az Élet szép.
A világ csodálatos.
És egy élhető hely.
Ahol történhetnek csodák - ha be merjük őket engedni...