2013. július 23., kedd

Rengeteg szerep van az életünkben és elég kevés közülük az, amit tudatosan választottunk, elégtételt tud nyújtani és szeretünk is. Szorúlt helyzetben rendszerint ezekről is kell lemondanunk.

Szerepeink javarésze a családhoz kapcsolódik. Ezek a legbonyolúltabbak. Hiszen bennünk van a tabú, hogy ezeket kell a legjobban szeretnünk, kedvelnünk és ezek kell nyújtsák számunkra azt a pluszt, amire szükségünk van a túléléshez.
Pedig ez nem így van.

Egyetlen egy családhoz kapcsolódó visznyunk, kapcsolatunk vagy szerepünk sem csak pozitív.
Tele van leszívásokkal, negatívumokkal, negatív érzelmekkel - amelyekért igen sokszor bűntetjük is magunkat. Mert nem tanította meg senki nekünk, hogy normális haragudni anyánkra, dühöngeni a testvéreinkre, és úgy érezni, hogy MOST, AKKOR és OTT nagyon de nagyon nem szeretjük őket.
A házasság az egyetlen olyan családi kötelék, viszony, szerepegyüttes és kapcsolat, ahol megengedjük magunknak ezt a gyűlölet-dömpinget és talán emiatt is csúcsododik benne minden egyes más negatívumforrás az életünkből.

Az anyaság egyáltalán nem egyértelmű.
Csak a társadalom kívánja elhitetni velünk.
Bizonyára a túlélés érdekében.
Az utódnemzés előtti állapotot nem véletlenül hívják terhességnek.
Áldottnak tekintem az állapotot amiben most vagyok, de a terhességeim nem voltak áldott állapotok.
Két majdnem öt kilót meghaladó gyermeknek adtam életet.
Első hónapokban állandóan hánytam, ment a hasam, görcsök kínoztak.
Az első terhességgel bújkálnom kellett - én, aki minden helyzetben őszinte vagyok, sokszor annyira hogy még nekem is fáj.
Hetedik hónaptól akkorára nőtt a hasam, hogy vonszoltam magam. Közben tanultam, vizsgáztam, dolgoztam, háztartást vezettem, sportoltam. Azaz küzdöttem a túnyaság ellen.
A szülés sem volt csodával határos.
Igazi kínok között adtam életet első gyermekemnek. 48 óra vajúdás után kicsi tartott vissza attól, hogy inkább kiugorjak az ablakon, semmint elviseljem azt a kínt.

Az első évek sem voltak zökkenőmentesek.
Két évig semmit nem aludtam, majd harmadik évben fél órákat.
A tejemet nem tudták elapasztani három év után sem.
Ezt követte az akaratos hiszti korszak, ahol foggal-körömmel küzdeni kellett azért, hogy leszabjak a gyerekekből.
Az álmaim, amiket évtizedeken át dédelgettem sorra vesztek hómályba.
Teljesen lemondtam magamról, másik kettő javára.
Ha nem tettem volna meg, az is kínokkal járt volna.
Hát ilyen az anyaság őszintén.

És tudom, hogy soha nem fogják megköszönni.
Én sem tettem.
Kamú, hogy ez lenne a gyermek feladata.
Hátra sem fordulva repül ki a fészekből.
Ahova csak akkor szárnyal vissza, megtépetten, ha csalódik.
Örömében soha.

Mért mondunk hát mást erről?
Miért állítjuk, hogy boldogan élünk amíg meg nem halunk, amikor még közel sem.
Igazi harc az élet.
És aki másként gondolja, az hazudik.
Vannak gyönyörű, páratlan és csodás pillanatai.
De hogy ezek folyamatok lennének, az hazugság.
Ez éppen olyan mint az orgazmus.
Pár pillanat az egész, amiért képesek vagyunk hídakat felégetni magunk mögött.
A házasság, gyermeknevelés és élet is pillanatokat ad.
Melynek emléke örök nyomot váj a lelkünkben.
Ez adja az erőt, a túlélési csomagot.
Hegyektől völgyekig és völgyektől hegyekig.
Szomorúság és boldogság kéz a kézben járnak - az ők viszonyuk egyértelmű és szoros.
Mi nem akarjuk elfogadni ezt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése