Régebben ha sérelem vagy direkt támadás ért - nem hezitáltam azosmódulag megtórolni azt. Hasonló módon volt ez a házasságom első naív éveiben is. Ahogy teltek-múltak az évek és a fájdalom, szenvedés - gyűjtőnevén csak tapasztalat - vájt egyet-egyet rajtam, egyre jobban felismertem a diplomácia és önkontroll fontosságát az emberi kapcsolatokban.
Ma már van olyan is, sőt egyre többször tapasztalom, hogy képes vagyok magamban tartani a sérelmet, forgatni, elmélkedni rajta, elemezni - hogy napokra rá, vagy akár hosszú idő múlva kijöjjön belőlem egy jól irányzott lövedék erejével.
Mindig megdöbbent, ha a másik még csak tudatában sincs annak, hogy akkor és ott mit idézett elő belőlem viselkedésével, szavaival, tetteivel.
Ez talán megbocsáthatóbb.
Mint az, amikor valaki előre eltervezett szándékkal akarja kicsinálni szeretteit, barátait, azokat az embereket, akikért valamikor bármit képes volt megtenni, hiszen biztosan számíthatott rájuk is.
Nem szeretem, hogy az igazságnak annyi oldala van, ahány oldalról szemlélni próbáljuk.
És azt még jobban megvetem, hogy az évek elmúlása, egyre több oldalba enged betekintést számomra.
Hogy értem mindazt, ami pár éve, évtizede - elfogadhatatlan lett volna számomra.
Így már haragudni sem vagyok képes egy becsületeset.
Hiszen értem az ellenséget.
Van egy ember az életemben.
Azt hiszem lassan de biztosan, mindent gyűlöl ami velem kapcsolatos.
És a legjobban azt, hogy értem őt. Megértem és nem dühöngök, nem támadok vissza.
Néha - de ide hatalmas erő kell - viszonzom gyűlölködő pillantását - szomorú és lemondó tekintettel.
Valamikori döntőképes édesanyja lemondó pillantása lehet abban a pillanatban az enyém: ... Hogy mivé lettél fiam?...
A gyermekek hasonló helyzetben vannak.
Találkoztak olyan vetületeivel az életnek, amelyre soha nem vagy elég érett. Amelyre egyszerűen nem lehet felkészülni.
Örülök, hogy mellettük vagyok látó szemekkel.
Örülök, hogy időm és energiám van magyarázni, tanítani és felhívni a figyelmüket saját helytelen hozzáállásomra.
Olyan ez, mintha esélyt kaptunk volna a való világ gyűlölet a köbön című szintjének a kipróbálására - védett körülmények között.
Hiszen mellettük lehetek.
Foghatom a kezüket.
Őrizhetem a szemüket.
És folyamatosan dudolhatok megnyugtató dallamokat egy olyan belső világról, ahol már lepereg rólad az átok és gonoszság.
Van itt egy ember, aki folyamatosan átkozódik. Mindenki után van egy rossz szava. A saját feleségét is eteti a rákkal.
Engem is, gyermekestől mindenestől.
Évekig frusztrált a dolog, mert fogalmam sem volt arról, hogy miként kezeljem.
Pár hónapja dolgozni menet - megint átkozódni kezdett.
Magamban, behúnyt szemmel jó erősen arra gondoltam, hogy most szépen szálljon csak vissza rád minden egyes kimondott szavad.
Akkor éreztem először azt, hogy szabad vagyok.
Végre és talán először függetlenedtem ettől a meghatározatlan szennytől.
Ma is így vagyok.
Megtámadtak, de mint a Matrixban, annyira nem érnek el a támadások, hogy az már szégyen.
Egyszerűen leperegnek a golyók, még mielőtt elérnének hozzám.
Tudom ki vagyok.
Tudom mennyit érek.
Tudom hova tartok.
Tudom ki van velem.
És tudom, hogy milyen értékek számítanak.
Ami ezen kívűl áll - nem rám tartozik.
Nem vagyok az-az anya aki arra tanítsa gyermekeit, hogy szemet-szemért.
Azt mondogatom, ne engedd magad olyan helyzetbe csöppeni, hogy kiváják a szemeidet.
Ha marakodnak lépjél ki, ha bántanak, még előtte állj tovább és soha, semmilyen körülmények között ne avanzsáld magad senki csicskájává és áldozatává.
És a gyerekek fogékonyak.
Ijesztően hamar tanulnak.
Ők már ezt is jobban értik mint én.
Én leírom, hogy realizáljam.
Ők megélik, hogy tanítsanak.
A jobb és szebb világról, amely bennünk van mindennek ellenére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése