Visszamentem alaposan kitakarítani a régi lakást, amelyben laktunk.
Én ugyanis nem vagyok annak híve, hogy utánam az özönvíz.
Mert az özönvíz bennem van.
Én magam generálom.
Egyszer egy sokat költöző ismerősöm mondta, hogy a költözések legjobb része, amikor lelkiismeretfurdalás nélkül, akkora rumlit hagyhatsz magad mögött, amekkorát beköltözéskor kaptál.

Tinédzserkoromban bírtam a rumlit.
Édesanyám bosszúból felragasztotta a szobám ajtajára, hogy a Zseni a káoszon is uralkodik...
Aztán, ahogy teltek az évek és gyűltek bennem a gócok, egyre nehezebben viseltem el a kint uralkodó káoszt.
Valaki rákérdezett, hogy-hogy sikerül ilyen katonás rendben élni?
Akkor, a kérdés hatására tudatosult bennem, hogy a benti káosz nem hagyja.
Így van egyensúly.
Tehát, ha kint, körülöttem egyre nagyobb lesz a káosz, tudni fogom, hogy bent gyógyulok...

Ma, takarítás közben, görcsös szomorúság vett erőt rajtam.
A ház, amit otthonunknak hittünk - megszűnt annak lenni.
Mert az otthon, az otthon melege, a biztonsága, óvó és védő hatása - nem a hely maga, hanem a család közös energia-egyensúlya. A rezgés. Amely vagy a fenti értékekkel bír, vagy ennek ellentétével - azaz komoly pusztító hatással.
Én vagyok az otthon...
Nem csak anya, feleség, szerető, barát, tanácsos - hanem az otthon maga...
Súlyos mi?
Ha én rendben vagyok - a családi kaleidoszkópunk harmónikus képet mutat - ezzel szemben, ha nem - kész káosz van, amelyben mindenki piheg. Nem lélegzik, él, virul, van - hanem piheg...
Kegyetlen ezzel szembenézni, tudatosítani, megélni, érezni.

Egyszer egy több mint szomszédasszony hosszabb időre elutazott.
Ránkbízta a lakást, virágokat, számlákat.
Mindent tökéletes rendben hagyott - s ahogy a napok teltek - egyre jobban és többet veszített a lakás a varázsából.
Egyre kevesebb volt benne a lélek, az energia.
A virágoké volt csak jelen. De ők is fulladoztak - hiába volt a fény, víz, tápanyag.
Így van ez az otthonunkban is.
Igazából semmi sem számít - hogy van-e pénz, divatos ruhák, tárgyak. A hangsúly a lelki mélybőgőn van. Az egészséges anyán - aki ráncbaszedi az elszállt apát, a tékozló gyerekeket és természetesen önmagát.
Vannak ilyen anyák?
Lehetünk ilyen anyák? Mert ehhez idő kell. Ehhez komolyan építkezni kell. És ma, a rohanásban, kihívások közepette, nem igazán jut erre energia.
Ezért pihegünk.
Ezért a sok torz ember - mintha valami rosszúlsikerült karikatúrái lennénk önmagunknak.
Istenem...hova tovább?...