2013. július 30., kedd


Vannak az emberi lét során olyan időszakaink, amelyektől legszívesebben elmenekülnénk. Pedig ezek az igazi embert formáló- és próbáló kohászatok, amelyeknek köszönhetően végeredményben csak egyetlen egy dolog történik – fejlődünk.
A tanulás, fejlődés, továbblépés, emelkedés soha nem jár áldozatok nélkül.
Tenni kell érte, veszíteni kell általa – mind annak érdekében, hogy nyerhessünk.
Olyan ez mint a kompromisszum.
Mindenki lemond valamiről annak érdekében, hogy kaphasson a nagy közösből.
A fogyasztói társadalom és kultúra kialakulása és elterjedése következtében – menekülünk ezektől a tanulság-időszakoktól.
Ma már nem divat szenvedni.
Ezzel szemben divat a hedonizmus.
Élni annyi lett mint élvezni, fogyasztani, enni, menni, látni. Nem megélni, belátni, felismerni, meglátni, hanem csak állati módon elszenvedni.
És ez az igazi szenvedés.
Ebbe menekülünk. Ami hosszútávon abszulté nem vezet sehova. Legjobb esetben is csak a következő nagyárúházig, ahol ismét jól feltankolhatjuk magunkat önnön elvakíttatásunk nemes érdekében.
Nincsenek alternatíváink a helyes megoldásokra. A korrekt reakciókra. Nem láttunk, nem hallottunk és nem művelünk ilyeneket.
A szenvedéssel való találkozáskor menekülési útvonalakat keresünk.
Eszünk.
Iszunk.
Fogyasztunk.
Szerekkel barátkozunk.
Visszaeélünk a hatásaikkal.
Halmozunk.
Pedig csak egy egyszerű kérdés feltevése is képes lenne feloldani a tanúlságot magát.
MI VAN?
KI VAGY TE ÉS MI VAN VELED?
Honnan hová tartasz és milyen cél érdekében?
Az önmagunkkal való szembenézés nem szenvedésmentes.
Divat az önismeret, a csoportozási technikák kipróbálása.
Ma már vak-világtalan önismereti csoportokba iratkozik, drámázni jár, képződik.
De kevesen vannak azok, akik tényleg képesek lesznek végigjárni ezt a rögös útat.
Mert kiderülhet rólunk úton-útfélen, hogy mekkora egy gazemberek vagyunk.
És valljuk be őszintén: kinek érné meg rájönni önnön gazemberségére?
Inkább fülünkre a takarót, elő az önmagunktól legtávolabbi pontokra vető televíziót, netet, rádiót, bármit, csak csend ne legyen, ahol megszólalhat a legbenső hangom. Az, amely mindenáron igazat beszél. És végre – rólam beszél.
Az emberi lét nem értelmetlen.
Nem véletlen az, hogy éppen most, éppen így, éppen itt és éppen ezekkel a képességekkel, korlátokkal, családtagokkal, körülményekkel, esélyekkel, barátokkal vagyok körülvéve.
Kár lenne hát túlfogyasztani a lényeget.
Kár lenne elkábítani magunkat annak érdekében, hogy elhallgasson a belső hang.
A szenvedés esély.
Tegnap egy határidős pályázatot kellett elküldenem a fővárosba.
Minden a feje tetjén állt.
A gyorspostás nem talált meg, majd elment, anélkül, hogy elvitte volna a projektet.
Majdnem felrobbantam.
Mindössze egy órám maradt a célbaérés érdekében.
Kirobbantam.
Mire megszólal az öt éves fiam:
-          Anya... ez egy esély, egy kaland – aminek tanúlsága van. Akárcsak, amikor beszorultunk a liftbe. Nehéz de megoldódik...
És igaza volt.
Megoldódott.
És utólag kalandnak is minősűlt bennem. Tanúlságnak arról, hogy megint szarul menedzseltem az időmet.
Mert mindenben rejlik egy tanítás.
A szenvedésekben meg halmozottan.
Éljük meg hát úgy, hogy ki is tudjuk mazsolázni azt!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése