A konfliktusos kapcsolatokról mindig azt hisszük, hogy egy élethosszig tartanak.

Teher számunkra, fájdalmak forrása - ezért az köt le, hogy még jobban összebogozzuk a kioldatlan szálakat.

Vagy egyszerűen elfussunk, elbújunk és soha többé ne vegyünk tudomást róluk.

Aztán - mivel az emberi élet rendszerint véges - az egyik felet elragadja a halál. 

És a kioldatlan szálak - zsinórokká nőnek, amiket magunk vastagítunk meg fájdalmakból, feltépett sebekből és újabb általunk kitalált párbeszédekből.

Ha ezt mondanám, ő minden bizonnyal azt válaszolná...

Ha látná, meg vagyok győződve ezt is helytelenítené...

És a fájdalommal való igen sok energiát elvonó, fölöttébb terhes gyászmunkánk elakad.

Itt járt egy apa.

Borzalmas, ki nem mondott szavakra, meg nem oldott konfliktusokra, zsinórokká avanzsált szálakra épített házassága volt.

Az egész család élete ráment.

Talán hetedíziglen is kitartana a csontváz a szekrényben - ha képesek lennének gyermeket nemzeni.

De nem tudnak.

A fájdalom minden csatornájukat berekesztette.

Gyermekek hordják szüleik bűneit, szülők hordják az őket megelőző generációk nyavajáit.

Az apa zokogott.

Mindkét lánya súlyos lelki beteg.

- minden nap látogatom... 

- sétáltatnom kell...

- várom hátha jobb lesz...

Miközben meg csak úgy magától soha!

Mert ahogyan házainkat, okos telefonjainkat, számítógépeiket és autóinkat takarítgatjuk - ugyan úgy önmagunkkal, családjainkból hozott tartalmainkkal, töredezett fájljainkkal is kell időnként egy-egy kört futnunk. 

Nem egyből. 

Nem azonnal.

Nem is egyszerre mindennel.

Hanem időnként.

Amikor valami miatt, folytán, valaminek köszönhetően felbukkannak.

És beteg levegővel töltik meg lelkünk előszobáját.

Amennyiben nem megy majd végbe ez az időnkénti takarítás - bedugulunk.

Őseink, szüleink, családunk, régi és új kapcsolataink ki nem mondott, le nem játszott fájdalmába.

És kár lenne.

Igazán kár.

Hiszen egy az élet - akár a magyar igazság.