Meg tudom ítélni, hogy mennyire
lehet idegesítő egy egytől tízig terjedő skálán a mellettünk élő ember
megszállottsága.
Amúgy ha megfigyelted – minden ismerősöd
tematizálható.
Vannak akik szenvedélyesen
horgásznak, emiatt aztán a csapból is a horgászás, tó, hal folyik.
Vannak akik rengeteget és
megszállottan olvasnak – ők könyvmoly idézetekkel töltik a fejedet.
Vannak akik a gyerekeikről
osztogatnak napi szinten.
Vannak akik mellett úgy érzed
magad, mint a hetvenes évek pincéiben vagy garázsaiban. Amelyek a férfiemberek
territóriumai voltak – földtől-plafonig meztelen nők képével. Ők
reggeltől-estig nőket osztogatnak. Nő az ágyban, nő fejjel-lefele, nő
bugyikában, nő anélkül, nő melltartóban, nő mellekkel, nő alig mellekkel,
vékony nő, vastagabb nő, …
És vannak akik saját magukról
osztogatnak folyamatosan. Selfie a hegyen, a völgyön, a vízben, a
tengerpartján, a vendéglőben, az ölében, a karjaiban, egyedül, jó reggelt, szép
álmokat, új a frizurám – tetszik?...
És vagyok én illetve a magam
fajták.
Lehetnék normális is, de
messzemenően nem vagyok.
-
anyuka, te akárhányszor nézed a telefonodat, hoki
megy – jelenti ki Balázs a tegnap.
És elgondolkodtat.
Tényleg.
Megszállott vagyok.
A csapból is hoki folyik és jég.
A jégpályán olvasok megszállottan,
megmutatom a gyerekeimet, le nem vetkőzöm, mert hideg van – de jó sok selfiem
van Karcfalván, Csíkban, Gyergyóban, a karjaiban, egyedül, jó reggelt, szép
álmokat, nem volt időm fodrászra – tetszik?...
Amikor valaki ennyit foglalkozik
egy adott területtel – a megszállottságot az önbecsülés hiánya, a bizonytalanság,
a feedback, visszajelzés iránti folyamatos igény is okozhatja.
A mi esetünkben minden bizonnyal.
Szerinted – mennyire lehetek hülye
(megszállott) egy egytől-tízig terjedő skálán, ha nálunk még otthon is ez
folyik a csapból? Erre szerveződnek rá mindennapjaink, programjaink, barátokkal
való találkozásaink, sőt – baráti körünk, hétvégéink, szabadságaink.
Ezt tényleg csak így lehet és
sehogy másként?
Szívemből irigylem azokat a
szülőket, akiknek a gyerekeik évek óta sportolnak. Nekik meg – megy tovább az
élet.
-
a gyerek edzésen van…
-
bajnokságon van…
-
táborban van…
Semmi közöm. Az az ő élete, ez
meg az enyém.
Elég nekem annak a tudata, hogy
jó helyen van…
Beszarás!
A helyzet szüli a
megszállottságot, vagy ez egy rendellenesség?
Amivel születünk. Levakarhatatlan?
Miközben azt mondja pár éve egy
többszörös válogatott jégkorongozó – hogy neki az anyja soha nem látta őt
hokizni. Mennyire fájt, hogy egyszer sem tudta megmutatni mire is képes a
jégen.
És a pofája le van szakadva –
hogy árnyalatnyi fejlődéseket képes vagyok észrevenni gyermekeim játékában.
Biztos ebben is az egyensúly
lenne a mérvadó.
A vagyok, ha szükség van rám és
félreállok, ha már nem.
A ha már nem – Vásárhelyen még
várat magára.
Vannak akik szerint alig pár
hónapot, vannak akik szerint nem látszik a vége.
Mi már úgy csatlakoztunk, hogy a
délibábnak lettünk barátai.
Nem ismerjük sem a kezdetet, sem
a véget – az-az istenek kezében van.
Nekünk maradnak a tavak, a
selfiek, a csurdé nők és a gyerekek.
Csupa kis dolgok – amikből reményeink
szerint egyszer valami sokkal nagyobb épül.
Lehet, hogy mi már nem nézünk ki
annak erkélyéről – de attól egy percet sem adnék annak érdekében, hogy mindez
másként legyen.
Büdös, kakás, pisis – de a miénk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése