Szakmai körökben nem osztják
ugyan nézeteimet, de cipészként, mindkét pár cipőm rendkívüli állapotban van.
Sőt, mi több – tiszták, hiszen naponta vikszolom őket.
Azon a véleményen vagyok ugyanis,
hogy a gyermekeknek időnként – amikor hajlamosak elfeledkezni – illik, sőt meg
kell mutatni, hogy ki a főnök. Nyilván nem kukoricaszemekre gondolok a
sarokban, amin térdepelniük kellene fél napokat, nem kifigurázásra, megalázásra
vagy bőrszíjjal való bántalmazásra – de mély meggyőződésem, hogy időnként
igenis újra kell ismételni a szabályokat, végig kell járni a területeket és le
kell vizelni a sarkokat. Ha nem – ma, holnap a lekvár keveri a vénasszonyt.
Nem szeretem ütni a gyermekeimet.
Mert akkora intenzitással tör elő belőlem a düh, hogy egy aktív vulkán kutya
farka mellette. És ebben a hatalmas érzelmi hurrikánban egy kiadós sapka komoly
károkat okozhat. Így hát amíg a sapkáig eljutunk, becsülettel futok néhány
kört. A magyarázattól, példálózástól, büntetés kilátásba helyezésétől, a
magamban tízig való számolástól el egészen addig, amíg már üresen marad a
tarsolyom.
A leghatásosabb a feldörrenés.
Amikor azt látják vérben úszó tekintetemből, hogy eljutottak Schengenig. Onnan
kb. egy lépés a halál.
De bármennyire legyenek is
vitathatók a módszereim – bárhol megjelenhetek a gyerekekkel. Nem kell
állandóan emlékeztetnem őket szabályokra – írottakra vagy íratlanokra,
bajtársiasságra, gyengék megsegítésére – magától megy a gépezet. Ha meg nem,
elég a tekintetemmel világossá tennem – hogy ez enyhén szólva lenyelhetetlen. Értik, tudják, hiszen beszéltünk már róla –
abbamarad.
A pofázással is hasonló a
helyzet.
Időnként korrepetálunk.
Van, hogy büntetéssel, van, hogy
magyarázattal és van olyan is – hogy egy nagyon komoly vitával – amiben következetesen
átismételjük, hogy milyen viszonyban is állunk. Kinek ki kije.
Így nem kerülhet sor arra, amit
egyre gyakrabban látok, játszótereken, iskolában, kirándulásokon, táborokban –
hogy a szülő fél – sőt, retteg a saját gyerekétől. Parancsolna, de végül
behódol és szót fogad. És csendben tűri, hogy a gyerek üsse.
Nem állítom, hogy jó módszer a
sapka – de nálunk annak idején ilyesmiért minimum egy kéztörés járt volna, és
joggal. S mégis kiegyensúlyozott felnőtté lettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése