Teljesen normális életet élt.

Mint mindenki más.

Blokk lakás, kutya, feleség, gyermek – ebből több is, hogy legyen ki továbbvigye a nevet, ahogy az apja hangsúlyozta minden egyes alkalommal amikor kiütötte magát, mint az albán szamár.

Reggelente a forgalmi dugóban rádiót hallgatott. Nem mindig szerette a csendet. A csend ölni is tudott. Ilyenkor zenével hallgatta el a belső hangot.

Van, hogy ideje van a csendnek és van, hogy csak a zaj képes elhallgattatni azt, amit a lélek már, vagy még nem bírna meg.

Péntek reggel volt.

Hajnalban aludt el. Alig három órát alhatott – ébresztője verte fel öntudatlan forgolódásából. Nem aggódott. Gyakoribb volt ez, mint a pihentető álom. Ami mindig váratott magára, mint egy szeszélyes, gazdag rokon. Megtanult élni ezzel. Mint a múltja minden szenvedésével.

Úgy képzelte el lelkét, mint egy rendetlen szekrényt, amelynek lábbal feszítették be a szárnyas ajtaját.

Az életet során elszenvedett erőszakot, csalódásokat, szégyeneket, frusztrációt, fájdalmakat – egytől egyig behajigálta ide. Nem rendszerezett. A rend megölte volna. 

Akkor látnia kellett volna, kézbe kellett volna vennie minden egyes kínzó fájdalmat – méret szerint.

Ki kellett volna szuperálnia.

Ez kell – marad, ez még jól fog valaha, ennek mennie kell, mert már kinőttem, kihíztam, kifogytam, elhasználtam.

Ehhez a munkához elszigeteltségre lett volna szükség. Amire nem volt módja. A családja volt az első és legfontosabb.

Az éjszakázással, a felböffentett fájdalmakkal együtt lehetett élni. Csendben és észrevétlen. Csak az láthatta fáradt szemén átkiáltó lelkét kikönyölve, aki maga is ezen ment éppen át. Aki nem ismerte ezt az agóniát – az előtt rejtve maradt.

Ahogy a felesége előtt is. Aki nem bonyolította túl az életet. Amint a lelke gardróbját sem. Rend volt benne, fény és fegyelem. Bármelyik napszakban  nyitható, vendégek előtt felvállalható, példás rend.

Gondolatai útvesztői megakadályozták az ébrenlétben, figyelme lankadni kezdett. És akkor megszólalt annak a bizonyos slágernek az első akkordja. Ami kulcs volt minden egyes fájdalmához. Ahhoz a szekrényhez, amit eddig gondosan zárva tartott, hogy el tudja játszani élete minden egyes szerepét.

Ez az új szerep, a beteg, sokkos állapotban lévő középkorú kaukázusi férfi szerepe felülírt mindent. Mint egy meghibásodott program. A szekrény tartalma az ölébe húlt és megfojtotta.

Utoljára az futott át az agyán, hogy inkább így, egyszerre, kiütve a biztosítékot, mint szerre-rendre tönkretéve családját, ahogyan az apja tette.

Mert a név az így maradt fent.

Rendetlen szekrényekkel egyetemben.

Amelyek bűzlöttek a réseken át is.

Hálás volt és halott.

Életet visz, hogy élni hagyjon.

Egyet tudott, megérte!