mindennapi kenyerünket...

Nem tudom, hogy milyen élete lehetett.

Az élére vasalt szoknyájából és blézeréből arra következtetek, hogy tiszta kezes.

Amit - mint irodai alkalmazott tölthetett el.

Mára már árnyéka az egykori önmagának.

De a megszokottból nem hagy.

Magas sarkú körömcipőjét nem váltotta fel egy kényelmesebb, lapos talpú cipő. Mamacipő. Pedig ajánlott lenne. Hiszen alig csoszog.

…

Egyenes derékkal, kihúzott háttal, de támolyogva teszi meg minden egyes lépését, ami a cél irányába viszi.

Minden reggel kenyeret vásárol.

Pontban 8 órakor.

Régebben ilyenkor kezdett az irodában is.

Bement, mindenkinek mosolyogva köszönt, majd leült a kolleganőkkel meginni az első kávét.

A kávé közös szerzemény volt.

Ha nem azoktól kapták, akik számára elvégezték azokat a feladatokat, amiket törvényesen is el kellett végezzenek, akkor vettek. Összepótoltak. De gyakoribb volt, hogy kaptak. Ezeknek a kávéknak még az íze is más volt. Egy jobb életet, egy felsőbbrendűséget sugárzott.

-          ti vagytok értünk, és nem mi értetek – gomolyogta az illatos gőz

Beleszippantott és tudta, hogy jó helyen van.

Innen volt ereje minden reggel kikelni az ágyból.

Akkor is, amikor a legnagyobb kihívás az volt, hogy a legszebb és legsikkesebb legyen a kollegák közül és akkor is, amikor már csak a kenyér miatt ment le.

Az üzlet tele volt.

Gyerekekkel, fiatalokkal – akik iskolába igyekeztek.

Magában végigpörgette:

-          milyen szülő az ilyen, amelyik már a gyerekének sem pakol, hanem inkább pénzt ad?...

Ő annak idején emiatt korábban kellett keljen.

Előtte való nap kenyeret vett.

Majd reggel megkente zsírral, dzsemmel vagy zakuszkával és becsomagolta egy színes szalvétába.

A lánya gyűjtötte is.

Nem a zakuszkást, nem, dehogy. Hanem minden frissen vásárolt csomagból félretett egyet. Több száz volt neki.

És csak ezek maradtak meg belőle.

Meg az esti telefonok.

Amikor fürdet, etet, mosogat, fektet s nincs idő elmondani, hogy magányos és fáj a lába és nincs kihez szóljon. Pedig egyszer úgy elmondaná…

Ha lenne kinek…

Amikor elhagyta az üzletet, a fiatalok nevetve súgtak össze a háta mögött.

-          láttad a lábát?

-          minek vesz magára az ilyen magas sarkút?

-          ki volt kelve belőle…nagyon durca!

-          ha én megvénülök, biztos nem fogom kacagtatni magam!...

-          mér jár az ilyen ide reggel 8kor? mikor simán jöhetne később is? ezek miatt késünk el a suliból!

A hátuk mögött álló idősebb nő csendesen hagyta el a kenyeres boltot.

Hevesen dobogott a szíve.

Nem tudta mikor kellene visszajöjjön, hogy ne zavarjon senkit. Talán soha. Úgysem kell már a kenyér. Csak azért veszi, hogy legyen hova menjen. Az-az egy szelet nem oszt, nem szoroz.

Holnap majd későbben kel ki az ágyból. Erre jön, s ha nem senki, talán vásárol is. Ma nem. Megteszi a puliszka is. Meg az emlékek. Főként azok…