2013. június 11., kedd

Amikor először találkoztam a Jehova Tanúival éppen a legfogékonyabb életkorban voltam, a tomboló kamaszkor küszöbén. Túl egy megrázó vesztességen, még benne a fájdalmakban - Istent, embert és önmagamat keresve.

Jöttek, ahogy szoktak. Megjelentek és csengettek.
Tudod van az a nevelés okozta ambivalnecia - amikor hírtelen kell eldöntened, hogy az adott helyzetben mi helyes és mi nem - és bárhogyan is döntenél, fatális eredményei lesznek.
Na ez is egy olyan helyzet volt.

Mert ugye - fiam ne nyisd ki az ajtót idegeneknek..., ne állj szóba idegenekkel, de ugyanakkor figyelj arra, hogy ne bánts meg senkit, ha felnőttel társalogsz, légy tiszteletteljes, hallgasd végig, ne szólj közbe... stb.
Két fiatal hölgy elkezdett beszélni Istenről és a Világvégéről. (ezt most mért írtam nagybetűvel?...) És nem szakítottam félbe őket. Éppen a Biblia olvasásának kellős közepén tartottam, Lukács evangéliumánál és tele voltam kérdésekkel. És ők házhoz jöttek, válaszokat adni. Olyan szinten érdekelt a dolog, hogy valaki mást küldtek el maguk helyett - ez a hölgy rettenetesen jártas volt mindenben - ami vallásokhoz, vallástörténelemhez, Bibliához, próféciákhoz kapcsolódott. Különösen szerette a Jelenések könyvét. így utólag már értem, hogy neki is kérdései lehettek. Az elején hetente, majd kétnaponta, végül naponta jött el. Egy-két órát simán áttanultunk, ígéretek és követelések nélkül. Nekem megfelelt, ő többet akart.

Az elején szálába hívott - nem mentem el, aztán konferenciákra - ide sem mentem el. Aztán próbálgatott manipulálni, hogy így a család, meg úgy a szentírás. És ha akadályoznak, nekem hátat kell fordítanom és mennem kell, hogy akadálytalanul követhessem Krisztust.
Ez gyanús volt.
Gyönyörű könyveket kaptam ajándékba.
Valamiért mégis elmaradt a nagy áttörés.
Nem a hitük érdekelt, hanem konkrétan a Szent Írás.
Akkor lett valakim - az illetőre most nem, de maga a kapcsolat tényére határozottan emlékszem.
És mondták, hogy ez nem jó.
Ahogy a rövidnadrágomra is.
Majd lemorzsolódtak.
Nem láttak bennem fantáziát.

Mindig csodálatra méltónak találtam azt, ahogy hordják és hirdetik Isten iránti odaadásukat. Ennyi. A többi nem érdekelt, ahogy ma sem. Hallani sem akarom. Ennyit találok szépnek, de ezt páratlanul szépnek találom.

Ez valahogy - talán idővel rámenőségig fajúlt.
Ma ha jönnek, messziről megismerni őket... átsietek az utca másik felére. Nem bántanék én senkit... Olyan ramaty tud lenni, amikor az embert sorozatosan utasítják vissza. Vagy eleve tisztában van azzal, hogy amit átad, az két másodperc múlva pont a kukában landol.

Ha csengetnek - szeretettel mondom, hogy hithűkatolikusokvagyunkésazokismaradunkaviszontlátásrakezicsókolom. S ez mindig hat. Mert a zsidók és mi... S ha ne adj Isten még kereszt is van a nyakamban, na az pont hogy éppen a legletálisabb kombinációk egyike.

Az uram...hát na... Ő ugyebár holtig jópapmaradakitanúl. Ő is ki-kinyitja gyanútlan az ajtót.
Nemrégiben ráakadt két édes kis nénike. Megszerették elsőre. És hoztak neki könyvecskét, hogy olvassa. A párom egy született delegátor. Ha valamire nincs kedve, ideje, hivása, nemtommie - azt rendszerint delegája felém. Na ezt is. Jó, mondom, szent a béke. Nehogy már egy kis könyvecske szülne itt közöttünk feszkót. Egye fene, megeszem harminc perc alatt. Na de amikor már az ötödik kiskötetet olvastatták el velem - mondom idefigyelj drágám verdbele, mert nekem ennyi akkor elég is.
S erre ő - aszongya - jó... de te adod vissza a könyveket.
Azt a csalódottságot a két mamika arcán, ... hát...leírhatatlan volt.
Pedig olyan jól mentek a dolgok... - gondolták.

Azért így kár...
Amikor olvasok egy-egy posztot, hogy így a vallás, s úgy a vallás - düh van bennem. Mi nem járunk senki kis nyakára, nem erőszakoskodunk. És a mi Istenünk türelemmel vár. Nem csapkod, üvölt, kényszerít, mindenáronakar, hanem mosolyogva vár.
És amikor belépsz hozzá - jóízűség van.
Tömjénszagú hűvös - ő meg csendesen és lazán mosolyog. Mintha mondaná - ha nem egyéb...örülök. Fogalmad sincs, hogy mennyire is vártam ezt a napot...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése