Én...bevallom őszintén, nem szeretem ezt a világot, amelyben élünk.
Talán azért is vágyom el örökös örökké külföldre, mert azt hiszem, azt akarom hinni, hogy ott talán másmilyen.
Persze mélyen, egészen legbelül - jól tudom, hogy nem.

Nekem nem dolgokkal, helyekkel, gazdaságpolitikával van elsősorban bajom, hanem az emberekkel.
Néhány éve tart és egyre csak erősödik.
Ne értsd félre, emberszerető vagyok - hiszen értük dolgozom, a szolgálatukban állok, hiszek eleve a jóban és fejlődésben. De --- és ez egy nagyon erős de --- attól félek, sőt mi több rettegek, hogy valamit nem jól csinálunk a gyerekeinkkel.
Hiszen amennyi simlisséget, gyülöletet, kétszínűséget, Istentelenséget, gerinctelenséget, cél és értéknélküliséget fel vélek fedezni bennük - az nem is emberi.
Tisztelet a kivétel, mert voltak, vannak és hiszek abban, hogy mindigis lesznek olyan szülők, akiknek fontos lesz az értékátadás, a következetesség, a hitelesség, az erkölcsök, a kölcsönös tisztelet és minden, amiben jómagam is hiszek.
Ezzel szemben - egyre több az olyan szülő, rosszabb esetben - szülőpáros, akik maguk is ilyenek. Hiába kínlódom, erőszakoskodom magammal, hogy felfedezzek valami jót bennük, nem járok sikerrel.

Itt van a vakáció.
A mi időnkben valóban nem jelentett túl nagy problémát.
Kulcs a nyakunkban, a május 1 strand, weekend, vagy komp, hétfák, lapok a talpunk alatt, egy-két hét a falun élő nagyszülőknél, már aki volt annyira szerencsés, hogy ebben is része lehetett - aztán a családi megmozdulás, még egy kevés semmittevés és kezdődött az újabb tanév.
Első napokban jóformán még a tollakat sem tudtuk tartani, annyira elszoktunk a betűvetéstől.. De szépen, lassan, minden visszatért a megszokott kerékvágásba.
Emlékszem voltak feladataink, megbízásaink - azzal is eltelt egy-egy fél nap. Hiszen közösen rendeztük az ügyeinket. Ha nekem piacra kellett menni, a másiknak számlát fizetni, a harmadiknak bevásárolni, a negyediknek valamelyik rokontól elvenni valamit - mindenki mindenkit elkísért. Kiálltuk a sorokat, nagyokat nevettünk, eladtunk pár borkányt - abból kijött a plusz fagyink (ebből egyféle volt, késöbb kettő és slussz) vagy almástésztánk és éltünk boldogan.
Nem csináltunk semmi törvényelleneset, nem csináltuk ki egymást sem - összetartottunk, mert volt bennünk emberi becsület.

Nem akarom élezni az akkori és mai kor adta különbségeket.
Vannak.
Kegyetlenül vannak.
A mai gyerekek klikkesednek. Imádnak kinézni valakit, aki gyenge, beteg, hátrányos helyzetű - és azt az utolsó utáni lélegzetvételig kicsinálni. Kell nekik az adrenalin, erőszak, akció, éles helyzet, szerepjáték - mint a levegő.
Tele vannak feldolgozatlan képekkel - amiket a megértés és befogadás érdekében - készek el is játszani.
Le akarják nyűgözni egymást, bármi áron.
Szüleik erején felül kezdik el a vagánykodásukat.
Neveletlenek, pofátlanok és értéktelenek.

Minap kimentem az éjszakába.
Ez mindig megrázó élmény a mesék világához szokott lelkemnek.
Kicsi gyermeklányokat láttam meztelen. Fiúkat furcsa és természetellenes stílusban, helyzetben és mélyen arra gondoltam - ha az enyémek lennének mit tudnék tenni???
Mesélik, hogy 5o lejért már lehet ügyes, okos, szép 16-17 éves iskolás lányokat kapni. Nem egyet, hanem akármennyit.

Szomorú vagyok.
Nagyon nagyon szomorú.
Mert én...ezt a világot nem szeretem...