2013. június 20., csütörtök

Hogyan lehet egy amúgy sem egyenes és bogmentes madzagot - jelen esetben családi köteléket - percek alatt, menthetetlenül gordiuszivá avanzsálni?
Akárhogy.

Ismerek ember, egy családot. Ahol a nagyszülők nevelik a gyereket. Helyesebben nem nevelik, hanem elnevelik, ha már érted ezt a falatnyi kis árnyalatot - nevelés és el-nevelés között.
Ha nem, mindjárt megpróbáljuk rendbetenni a fogalmaidat, már ami a nevelést és elnevelést illeti.
Szóval itt van Ez a család.
De lehetne bármelyik.
És itt van a tény, hogy a szülői elfoglaltság miatt - a nagyszülők kénytelenek átvenni a főszerepet a gyermek életében.
Ez eddig rendben is van.
Nem újkeletű.
S noha a legkisebb mértékben sem értek egyet vele - teljesen természetesnek találom.
Sőt - elfogadhatónak is - abban az esetben, ha szülő és nagyszülő között harmónia van.
Ha tisztelik egymást, értékelik egymást, kölcsönösen elismerik egymást, ismerik egymást és ugyanitt, önmagukat - és közös célok vezérlik őket, jelen esetben a gyermek fejlődése és egészsége.
De ritka az ilyen.
Ha van ... s ha tényleg van, akkor azt aki úgy érzi és véli, hogy ennek a birtokában van, most azonnal, vagy valamikor emberibb időpontban, hívja fel a nagyszülőt, nagyszülőket és köszönje meg neki, nekik - valamint a Jóistennek ezt a felbecsülhetetlen ajándékot. Ami már-már kegyelem számba megy.

A hetvenes, nyolcvanas években, azaz a tomboló kommunizmus ideje alatt - az anyukák nagyon keveset maradhattak a gyerekeik mellett. Legjobb esetben is, egy hónapot - de ide nagyon le és meg kellett kenni azokat, akik erről rendelkeztek.
Mi voltunk a generatia, cu cheie la gat.
Elsős korunkban megmutatták a sulitól hazáig az útat.
Nem volt mikró, mégis meg tudtuk melegíteni az ebédünket.
Tudtuk, hogy kell elsősegélyt nyújtani egymásnak, addig amíg anyuék haza nem jöttek és fel nem vittek a sürgősségire, hogy esetleg már késő legyen összekapcsolni a még délelőtt szerzett hasadásainkat. Nekem ilyenből összesen hét van. Mindenhol van.
Nem volt maroktelefon, nem csesztettük egymás fejét.
Volt ami volt, lett, ami lett - több dolguk volt az őrangyaloknak. Ennyi.
Az ajtón bé senkit nem ereszthettünk. Mint a három fürtös kecskefi-ban.
Nem is tettük.
Ha a leckék megvoltak - kint találkoztunk az éppen olyan helyzetbe lévő gyerekekkel, mint mi. Volt akiknél reggel hatkor, délután kettőkor és este tízkor fújt a gyár. És voltak az éjszakás szülők.
És minden rendben volt.
Senkit sem tutujgattak.
Ott voltunk egymásnak mi mindannyian.
A közösségnek volt megtartó ereje.
Ma is van. Csak az ellentétes pólus fele húz.
Nem megtartó, hanem kicsináló, széthúzó, leszívó, megbénító, lesokkoló és megbántó ereje van.

És visszatérve a családhoz. Hát ott nagyban a nagyszülők nevelgetnek.
És a gyermek szenved.
Édesanyám sokat hallott a családról, a gyerekről, hiszen nálunk is, mint sok más helyen téma a beilleszkedési nehézsége és segélykiáltása, ennek az amúgy nagyon vagány kisgyereknek.
Édesanyám egy született diagnoszta.
Azt mondja egyből:
- ezt a gyermeket agyonöntözik, vagy el van száradva? Mitől szenved?
És a válasz a kettő között van.
Az ambivalenciában.
Ami egy óriási zavart okoz a gyerekben.
Hol majomszeretik, hol elnáspágolják, kontroll alatt tartják, szigorkodnak vele. És mindezt bűntudatból, meggyőződés és következetesség nélkül.

Van ez így.
Sokszor van.
A gyerek azonban MINDIG segélykiált.
Hol meghízik, hol csontra fogy, hol verekszik, hol hisztériázik.
Csak mi nem figyelünk a jelekre.
Hát nem könnyebb azt mondani, hogy rossz?...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése