Cigánylesen

Nem lehet a cigányok ügyességét és szépségét figyelmen kívűl hagyni. Ha minden előítéleted ellenére képes vagy tisztán szemlélni őket - felismered, hogy vannak közöttük egészen szépek, csodálatos fizikummal megáldottak, tehetségesek, igazi túlélők, kiválló - magban maradó, soha fel nem fedezett sporttehetségek.
Mert van ugye - ha lenne - a középosztálybeli fehér gyerek.
A szülők tanúltak és műveltek, van egy jó munkahely, rendszerint valamennyi fizetéssel - de mindkét szülő törekszik arra, hogy a gyerekének mindent megadjon, sőt talán azon felül is.
Vesznek görkorcsolyát, biciklit, gördeszkát, hajtányt és mindenféle gyermeknekvalót.
Vannak gyerekek, akik egyből ráéreznek arra, hogy melyik eszközhasználat érdekében mit mozgosítsanak ügyességük és tehetségük raktárából. Ilyenek voltunk mi is annak idején. Nem igazán láttál apákat vagy anyákat - balfasz gyerekeket tanítgatni. Annak idején nem az volt a trendi, hogy kísérgesd a kölykeidet, hanem az, hogy páros vagy páratlan rendszámú autódat javítgasd. Mert a Dacia jobban igényelte a figyelmet, mint bármelyik gyerek vagy pretenciós asszonyka.

Ezzel szemben - ma változott a korszellem.
Az asszony kiveri a dilit, hogy neki figyelemre van szüksége.
A gyermek mennél többet törödöl vele, annál többet követel.
És nem felpattan a járgányára és szágúld vele - hanem elvárja, hogy heteket tanítgasd arra, amit szerinted magától is tudnia kellene.
Ehhez senkinek nincs elegendő türelme.
Főként ha a gyerek a második nekifutásra belefárad.
Levadulnak az éppen szolgálatban lévő szülők.
Szégyen és csalódottság van bennük.
És minél több a hisztéria, annál több a kedvtelen, akarat és motivációhiányos gyerek.

Na kérem szépen a cigány nem ilyen.
Kap a bokorban egy fél pár görit. Nem egy párat - mindkét lábra egyet, hanem egyetlen egyet. És felveszi és ha hiszed ha nem azonnal elindul. Nem kell fogni a kezét, noszogatni. Nem töri ki a bokáját. Nem esik nagyot, vagy ha mégis igen, mi az neki...
Ma is végignéztem a jelenetet.
Az egyik purdé - kapott a szemétben egy pár görit.
- Meg vajok élve tátti. - ordította a mellette álló pajtásának.
Azonnal felvette. Neki fel sem tűnt, csak nekem szúrt szemet, hogy a görinek hiányoznak a belső kerekei. Talán azt hitte nem is jár oda. Neki éppen így volt fáin.
Felkapta és azonnal elindult.
Az első lépések kissé bizonytalanok voltak - de tele daccal.
Nem telt bele tíz perc, máris szöktetett az ügyességi pályán, mintha csak öt éve erre a számra gyakorolna.

Nem tudom, na...
Amikor integrálásról beszélünk, gyakran van előttem ez a kép.
Mindent és mindenkit onnan kell megfogni ahol a nyele van.
A négerek is a világ legkiválóbb sportolói. Mese nincs.
Lehet, hogy práláék is. Csak nincs esélyük megmutatkozni.
Miben is gyenge Marosvásárhely? Vagy inkább miben nem?...
Mna - ha én romák integrálásával és felzárkóztatásával foglalkoznék - ebből a lenge megfigyelésből arra a következtetésre jutnék - hogy indítanék nekik egy sportosztályt. Ha a betű nem, a sport lehet hogy beindítaná azt, amire az egész társadalomnak szüksége van.
Mert, hogy nem lusták az biztos.
Éjt nappallá téve recsegtetik a flakonokat, jönnek, mennek, tesznek, vesznek.
Ha mindez célirányossá válna - bejönne. Én hiszek benne.