rengeteg embert megmozgatott a tömegközlekedésről vallott rövid élménybeszámolóm. több személyes levelet kaptam olyan tehetséges fiatal szakemberektől, családapáktól, akik bevallásuk szerint emiatt a kezelhetetlen suttyóság miatt hagyták el hőn szeretett országunkat - és azóta - jól olvasod, nyugalomban és békében élnek: önmagukkal, a környezetükkel és igen, családjaikban is béke, szeretet és jólét hónol.
persze hallottam ennek ellenkezőjét is.
Hogy ugyebár a szekér az megy, de a belső békét nem sikerült megtalálniuk. féltik a gyereket, félnek a jövőtől, nem bíznak az új, választott honfitársakban és egyebek.
és ez így reális.
bizony, nem mindenkinek sikerül megtalálnia azt amit keres.
sőt, az is előfordul, hogy a kérdés nem tevődött fel jól. helyesen.
mert az én olvasatomban a jó válaszok minden egyes alkalommal a jó kérdésfeltevésben rejlenek.

folytatván a kis anekdótát, elmondok egy rövid, rendkívűl módon idevágó történetet.
amióta irodai munkát is kell végeznem - elég gyakran fordulok meg hivatalokban.
természetszerűleg - vérmérsékletemből, neveltetésemből fakadóan van egy magabiztos, harcra, konfrontációra hívó fellépésem, amit nem mindenki tolerál jól.
namármost ez, hivatalokban, és egyéb hasonló - téged, mint fogyasztó, függő (ugyebár Románia) pozícióba taszító szerepben - nem tesz a legjobb szolgálatot.
erre első körben rá is jöttem, amikor ott baszakodtam ablaktól-ablakik, fél napokat elcseszve egy-egy öt perces odafigyelést és munkát igénylő feladattal.
tudom, hogy egyedül kevés vagyok a bürokrácia elleni hacra.
hát, stratégiát váltottam és nem harcra hívtam a bürokráciát, hanem segítő jobbot kértem a hivataloktól és hivatalnokoktól.
azt már említettem ugye, hogy az utóbbi időben a gyerekekkel rengeteg állatos ismeretterjesztő könyvet olvasunk?
na ez hasznomra volt.
megtanultam ugyanis állati szinten metakommunikálni.
behódolni.
szag után tájékozódni és egyéb nélkülözhetetlen faktort felhasználni a hivatali ügyintézésre.


utóbb saját ügyet intéztem.
adtak egy iratcsomót és hadarva, hodáci románsággal elmagyarázták nekem, a lassú agyú magyarnak, hogy mit kell tennem, hova kelle mennem, mit kell kikérnem és beadnom és hova.
bumm
semmit nem értettem.
megnyugtattak, hogy van egy előlapja az iratcsomónak, amibe mindez bennefoglaltatik.
jó.
ügyesen átolvastam és minden egyes jotta közelebb vitt ahhoz az aha élményhez, hogy mindezt lehetetlen így végigcsinálni.
de valahogyan muszáj lesz.
elrendeztem a dolog rám eső részét.
azaz, beszereztem mindent, majd visszamentem.
lehajtott fejjel, logó válakkal, lesütött tekintettel, behúzott farokkal - az első nagyobb pozícióban lévő hivatalnoknak, elmeséltem az iratcsomó mögötti személyes drámát.
mert minden papír mögött van egy dráma.
és bevalottam, hogy én ehhez bizony túl kevés vagyok.
itt vannak a papírjaim, a kis pénzem a taxákra - és az időhiányom, ami kruciális a témában.
tudjátok mit testvérek?
nem telt bele tíz perc!!! - megfordulta magát a papírjaimmal és mindent lepecsételve hozott.
a pénzemet visszaadta - mondván, hogy mittoménmilyenizébeestembele,merezcsakholnaptóllenneérvényes címen.

tehát, vannak emberek a hivatalokban is.
de amíg hivatalnok nekem ő - én neki meg egy újabb idegesítő és monton iratcsomó, nem jutunk egyről a kettőre.

nemrégiben félmeztelen találkoztunk újra a weekenden.
alig ismertünk egymásra.
de miután igen - régi barátként üdvözöltük egymást.
a gyerekek valami két órát játszottak együtt, nyelvi és iratbéli korlátok nélkül a medencében - miközben én, bevallottam neki, hogy csaltam.
fejét hátravetve, tele szájjal kacagott.
aszongya - alig várom hétfő legyen és a kollegáknak elmeséljem...