Mert van élet a halál után

Ismertem egy házaspárt amióta az eszemet tudom. Ők voltak azok, akikre amikor ránéztem azonnal tudtam hogy nem szeretnék párkapcsolatban élni. Két gyereküket szépen felnevelték, akik jó messze menekültek a családi fészekből. Egyik az északi, másik a déli sarokra. Állítólag a sarki fény miatt. De mindenki csendben tudta, hogy a fészek áteresztése okozott gondot mindannyiuk számára.
Asszony, ember együtt megvénültek.
Ették egymást elevenen fiatalon, majd falták egymást semmit sem veszítve a kezdeti lelkesedésből - vénen is. Megbetegdtek, letrottyosodtak, alig vonszolták magukat. S ha már nem ment, hát leültek a padra megpihenni és ott folytatták csillapíthatatlan étvágyuk kielégítését.

Hogy, hogy nem - az ember egyszer csak betegebb lett mint az asszony. Emiatt is veszekedtek éppen eleget. Bement a korházba és többé soha nem jött ki onnan.
A felesége beleroppant.
Család haza.
Északi és déli sarok képviseltette magát.
Az asszony teljesen elveszítette a talajt a lábai alól.
Mi lesz velem? - üvöltötte bele az éjszaka csendjébe és a nappalok zajába.
Mindenkinek elmondta, elmesélte, elsirta, hogy ő semmivé lett az embere nélkül.
És mindenki hitt neki.
Mondta - a temetés után derűlt ki, hogy gyengén látó. Ezt eddig nem tudta. A düh vakította el és az is adott neki erőt a látásra. Vagy a másik támasza?...

Hívták az északi sarokra - nem megy mondta, fázik.
Hívták a délire - nem megy mondta, mindenhol fázik.
Mignem itthon is remegni kezdett.
Ha nem szégyelném kibotorkálnék és a vonat elé vetném magam... - mondogatta minden alkalommal.
És mindenki hitt neki.

A gyászmunka ellehetetlenedik ilyen esetekben. A kapcsolat összekúszálódott szálai, a harcok, a veszekedés, a konfliktusok - nem engedik a földre szorúlt embert nyugodni.

Márpedig van élet a halál után.
Paradoxonnak tűnik ugyan, de tény - hogy könnyebben engedem el azt, akit nagyon szerettem, akivel kiegyensúlyozott kapcsolatban éltem és nem csak a kezem fogta a kezét, hanem a lelkem is tartotta a lelkét távozásának pillanatában.
Soha nem felejtem el szenvedő nagymamám arcát.
Leültem a földre a templomkertben és azért imádkoztam, hogy Isten magához vegye.
Kéne nekem Mami örökre - mondtam, de tudom, hogy nálad jobb helyen van.
Így ment el Mami.
És sikerült elengedni őt.
Mert azóta is itt van. Véleményt sugall, vigasztal, ápol és betakar - ha fázom, szenvedek vagy éppen egy ölelésre vágyom.