A mai világ egyik legnagyobb csapdája a muszáj. A régi ember szerint - csak meghalni volt muszáj. A mai kor embere ennek éppen ellenkezőjét vallja. Mindent muszáj, kivéve meghalni. Ezzel a hatalmas ellentmondással kezdi megtagadni életét, abban a hitben, hogy ezzel majd a halálát is sikerül megtagadnia.
Mindent és mindenkit le akar győzni, de legfőbbképpen magát.
Olyan lényeges dolgokkal kel birokra, mint az élet, az idő, az elmúlás és a halál.
És erre neveli és oktatja gyermekeit is.
Nem enged szabad folyást az életnek, mert retteg a haláltól.
Nem simul bele az elmúlásba, mert tagadja az időt.
És nem mer élni, mert egész lénye görcsben áll a minden áron győzni akarás kényszerében.
Kár érte, kár értünk.
Mert egy az élet, és egy a halál.
Az idő meg túlontúl értékes ahhoz, hogy birokra keljünk vele.
Vannak dolgok amikkel nem harcolni kell.
Hanem belesimulni.
Lenni.
Majd megpihenni és elengedni. Azt is aki ma megy el és azt is ami vagyok.
Ezeket a példákat statuáljuk.
Nem szavainkkal, hanem elsősorban tetteinkkel.
Ezektől a tudásoktól, tapasztalatoktól lesznek boldogok vagy boldogtalanok gyermekeink.
Akiknek ha mindent muszáj lesz, majd belefulladnak saját, vér árán összekuporgatott pénzhegyeikbe, kozmetikumaikba, újabb és újabb muszájaikba, abban a hitben, hogy élet és halál urai lehetnek. Miközben saját maguk fölött is elveszítik a hatalmat.

Életiskola

Barbi és Fanni barátnők. Ők a BF(f)-ek. Ez mindenki előtt tiszta. És nem az a felállás, amikor a tökéletes szépségű barátnőnek van egy csúnyácskább tükre, amely még jobban kiemelni hivatott a szépségét. Hanem mindketten tökéletesek. Úgy, ahogy ezt a társadalom kéri, elvárja, sulykolja, szereti.

Barbi meglepetés partival készül éppen Fanninak.

Fanni férjhez megy.

Nagy nap, nagy lehetőség, amit illik megünnepelni.

Minden sínen van. Meghívók elküldve, helyszín lefoglalva. Kaja megrendelve. Táncos, lebeszélve. Játékok előkészítve. Ajándékok, megvásárolva. Egyen pólók, elhozva. Virágok kifizetve.

Barbi sokat gondolkozott, hogy mit vegyen Fanninak. De bármit meglátott, valahogy nem volt az igazi. Mivel amióta megismerték egymást, azóta elválaszthatatlanok, az ő ajándéka ezt hivatott kifejezni. Minden meghívott ajándékát überelnie kell.

Barbi egy magazin olvasása közben találta meg a megfelelő ajándékot. Egy képzés formájában, amely olyan dolgokat tapasztaltat és tanít meg, amelyeket nincs hol elsajátítani, de szükség van rá a mindennapokban.

A négy hetes kurzus, napi két órában megtanítja a feliratkozottakat varrni – zoknit stoppolni, gombot felölteni, főzni, néhány alapsüteményt elkészíteni, zakuszkát és pár savanyúságot eltenni, ablakot pucolni, vasalni, nagybevásárlást lebonyolítani, ehhez listát készíteni, kirándulásra bőröndbe csomagolni, hátizsákot megtölteni, sátrat felhúzni. És természetesen űrlapokat kitölteni, banki ügyeket elintézni, postázni, célirányosan használni a netet és levelet megfogalmazni.

Barbi és Fanni értelmes és okos lányok. Becsületességük mellett szépségük eltörpül. De ez az alapcsomag valahogy kimaradt az életükből. Pedig a település egyik legjobb iskoláját frekventálták. Délutánonként edzésekre és külön órákra siettek. Nyelveket tanultak és emelt szintű mateket. Versenyt futottak az idővel és minden egyes maratont bezsebeltek. Így aztán kevés idejük maradt a családra és a szülőkre, akik szintén maratonokat futottak az idő síkjain, de egyre kevesebb alkalommal álltak dobogóra.

A lányok a nagyszülőkhöz soha nem értek el. Az az útvonal a salakos pályán kívül esett.

De most, majd most behozzák, határozták el egymás kezét fogva, visongások közepette.

Fanni leendő férje volt a legboldogabb.

Ilyen feleséggel manapság senki sem dicsekedhet. A diploma ugyanis, az semmi. Az mindenkinek van – kettő, három, több.

De ablakpucolás, vasalás, eltevés, főzés és varrogatás a kisujjában – na ez egyre kevesebbnek adatik meg a mai világban.

Negyedik egyeteme és kitudjamárhányadik posztmenete után Fanni és Barbi magániskolát nyitottak.

Azzal a deklarált céllal, hogy megvarrogatják az Élet tönkrement takaróját.

Nem tudom, hogy sikerült e nekik, de a gyermekeimet minden bizonnyal hozzájuk iratom.

Az állomástól vonszolták magukkal a hatalmas pink bőröndöt. A bolyai utca tetején már mindketten alig pihegtek. Hátukon a tollkabáttal, ami soknak bizonyult ezen az enyhe őszi reggelen. Munkát keresnek. Akármilyent.

Otthon már nem elég tágas.

Sokan vannak testvérekül, mint az orgona sípja.

És vannak ketten egymásnak, a nagy és a még nagyobb.

Csupán egy év választja el őket egymástól.

Szinte ikrekként nevelkedtek.

Elválaszthatatlanul.

Mindig együtt.

Jó lenne már egy párkapcsolat is, de senki sem tudja áttörni az egységet, ami összefűzi őket.

Ők meg nem is tudnak róla.

Ez a természetes.

A fiú viszi a bőröndöt és a hátitáskát.

A lány vezet és sóhajtozik.

Jobban tájékozódik és mindig erősebbek az álmai.

Ugyanarra a helyre jelentkeztek.

Ez is természetes.

Amikor befejezték a líceumot senki sem mesélt erről a természetellenességről, ami hírtelen a nyakukba szakadt a semmiből.

Hogy szart sem ér majd a média. Mindaz amit megtanultak a 12 év alatt. Hogy megállták a helyüket az alig valamiből. Hogy nem lógtak és keveredtek kétes hírű bandákba. Hogy siettek haza és a lehető legkevesebbet költötték, mert tudták, otthon ennél is kevesebb maradt.

Most itt állnak a diplomákkal a kezükben és fogalmuk sincs, hogy merre az arra.

Románul semmit.

Vagy alig valamit.

Mennének bárhova, de nem kellenek senkinek.

Ez a cég végre magyar.

És a munkához, amit meghirdetett nem kell a kommunikációs készség.

Kézügyesség kell. Akarás. Ambíció. Kitartás. 

S ezek mind megvannak.

Igaz magyarul, de megvannak.

A lány felsóhajt.

- úgy megennék egy tánygyér levest! akármilyent. de meleget. forrót. éhes vagyok. de nem kiflikre, hanem levesre. jó, kiadós levesre.

- ha felvesznek, veszünk levest. megesszük ketten! - ígéri meg elhamarkodottan az öccse.

Délre megvan a munkahely.

Másnap hatkor kezdhetnek.

Hihetetlen a két felnőtt testben élő gyerek öröme.

Már csak egy leves a mennyország.

Összerakják a semmi kis valamit, ami még a zsebükben lapul, leválasztják a jegyek árát és számolgatni kezdenek.

Pontosan egy leves ára, ha nem csal a tábla, amit az étterem elé függesztettek ki.

- ha nem elég, maradunk mosogatni - nevetnek össze önfeledten.

A pincértől azért még a biztonság kedvéért előre megkérdezik, hogy beleférnek e az egy tányér leves árába.

Két kanál, egyazon tányérból kanalazza a megálmodott meleget.

Nem az otthon íze.

A városé.

A megkapott diplomáé.

A csődbe ment jövőjé.

Se íze, se bűze, se tartalma - de legalább meleg - jelenti ki a lány vigasztalón.

Innen már csak ez marad.

A sok semmiben az alig valami.

Amit vagy meglátnak, vagy elmennek majd mellette.

Mert felnőttek.

Menthetetlenül, vitathatatlanul, visszafordíthatatlanul - felnőttek.

Jobb kint, mint bent!

Laci 14 évesen került be a városba egy Nyárádmenti kistelepülésről. A szülei azt szerették volna ha mesterséget tanul. Hát bejött. Amikor először leszállt a buszról olyan pánikroham tört rá, hogy azt hitte elájul. Nem mert szólni senkinek. Ott kullogott a barátai, azok szülei és saját szülei mögött szótlanul. Végigjárták az összes elintéznivalót, s be is került a híres fodrász keze alá, inasnak. Első években nem engedték beretvához, ollóhoz. Vitte-hordta a vizet, melegített, hűtött, sepregetett, törölgetett, hogy a végén már biztos volt benne, hogy így nem ragad rá semmi.

Aztán amikor harmadik év végére egy igénytelen kliens fejét kapta a keze alá, se szó, se beszéd - izgalmában azt sem tudta hová legyen.

De, mint a gyermeknek, aki öt éven át nem szól egy árva szót sem, majd hatodik évére kifogástalanul beszél - neki is ment minden mint a karikacsapás.

A kliens meg annyira elégedett volt, hogy a vágás, beretválás árán és a csubukból, amit otthagyott, hogy emlékezetessé tegye az első vágást - saját felszerelést tudott venni magának.

Figaro bácsi azt mondta, hogy megérdemli. Helyre gyerek, megállta a helyét.

Másnap már szék várt rá. Külön hely a műhelyben, ahol végre ő is otthon lehetett.

Hazaérkezett.

Oly annyira, hogy kliens nem ment el tőle elégedetlenül.

Imádták nők, férfiak egyaránt.

Aztán ahogy egyre több lett a munka kezdett bent maradni a városban.

Először csak barátoknál, aztán lassan elhatározásra jutott és lakást bérelt.

Majd meg is vette.

Különösen figyelt a tisztaságra, személyes higiéniára, stílusra és lendületre.

Ruhatárát segítséggel alakította és szabatta személyre. Folyamatosan aktualizáltatta a trendek és divat szerint. Odafigyelt arra, hogy jól álljon - úgy az öltöny, mint a szénája.

A nőknél is a tisztaságra figyelt.

Más nem érdekelte nagyon.

Váltogatta őket. Tisztáról, még tisztábbra.

Gyermeke nem született.

Vagy nem tudott róla.

Nem mondta senki.

A végére már bánta, de nem lehetett visszafordítani az idő kerekét.

A nyugdíj első éveiben ténfergett.

Aztán talált egy nyugdíjas csoportot, ahol meglelte második otthonát.

Itt is nyírt mindenkit. Maszekelt. Mert a fodrász, már csak fodrász marad.

De egyre kevésbé figyelt a nőkre. Aztán a higiéniára, majd a trendekre és divatra.

Egy hétfő reggel, amikor végigsétált az Enescun, és az utca forgalmában két nő mögött és kettő előtt egyszerűen befingott, és még csak szégyenérzetet sem táplált a sajnálatos megkönnyebbülés miatt - rájött, hogy menthetetlenül és visszafordíthatatlanul megöregedett.

Mert ilyen az élet.

Ami ma fontos, holnapra érvényét veszíti.

Jobb kint, mint bent.

Fő az egészség, a többi mese.

Nyugalom

Maris vendéget várt.
Rég nem látott barátnője jelentkezett be látogatóba.
Együtt szolgáltak Pesten. Egy hotel alkalmazottai voltak mindketten.
Az erdélyi lányok.
Aztán, mikor egyre jobban dolgoztak és ezt a vezetőség is észrevette és értékelni kezdte -a románok... 
Így emlegették őket.
Először a hátuk mögött, majd idővel szégyenérzet nélkül előttük is.
Egy évet bírták.
Maris hazajött és traktort vett a szüleinek, lapos tévét és egy telefont.
Kati hazautazott. Pihent egy hetet majd elkirándulta az egész keresetét.
Azóta is kirándul. 
Most meg nagyjából azért jöhet, hogy rábeszélje Marist egy közös kalandra. Egy nagy pesti munkára.
Ahol megint ők lehetnek a románok.
Maris nem akar menni.
Nem pénz kell.
Hanem egy férfi.
Akármilyen.
Akivel le lehet élni egy életet.
Még szerelem sem kell.
Az úgyis elmúlik.
Elég lenne a csend.
Hogy ellegyenek egymás mellett.
Hogy eltűrjék egymást.
Legyen egy gyerek vagy több s azok elviselhetővé tesznek majd mindent amit az élet eleve nem lesz képes.
Maris apja meghalt.
Pest után nem sokkal.
Megvolt mindene.
Minden álma valóra vált.
Majd megnyugodott és este lefeküdt.
Reggel már nem tudták felkölteni.
Maris és az anyja a konyhában maradt. Kivitték a tévét. Az ágyakat.
A ravatalt az első szobában állították fel.
A részvételők az apja lábához helyezték a borítékokat. Ők meg eltemették. Tartottak egy hatalmas tort és többé nem vitték vissza a szobába az ágyakat.
Az első szoba maradt ami volt. A senki szigete. A hideg szoba.
A középső szobában volt a vitrin a nipekkel, kristálypoharakkal, dédnagymama evőkészletével és a merevre vetett ágyra kitett csipketerítőkkel és a születése örömére kapott babákkal. Akik büszkén feszítettek terpeszülésben a csipkekörök közepén.
A konyhában volt a kályha, a két rögtönzött fekvőhely, amit nappal elfedtek és egy asztal. Ebben a térben folyt életük és fogadták azokat akik naponta betértek egy jó szóra, teára, kávéra vagy csak úgy, agyonütni az időt.
Kati délutánra érkezett.
Kisebb kellemetlenség alakult ki amikor betoppant túlméretezett csomagjaival a hírtelen összement konyha szűk falai közé, ahol azelőtt megfért egy élet, most meg néhány böröndnek is kevésnek bizonyult.
Maris kelletlen bár, de betessékelte barátnőjét a kirakatként fungáló szobába.
A babák meredten pillantottak a nyugalmukat megzavaró betolakodóra.
Maris, Kati unszolására aznap éjjel ott aludt a vendéggel egy szobában.
A babákat a szekrény mélyére, a csipkéket és török ágytakarókat az első szobába száműzték.
Kati éjfélig színezte a terveket.
Maris álmosan mindenbe beleegyezett.
Igen
Menjünk.
Meg fogja érni.
Ki fogjuk bírni.
Minket nem túr ki senki.
Jobbak vagyunk mint ők.
Majd ahogy Kati elaludt odalopakodott a szekrényhez, bevetette saját ágyát, visszatette rá a babákat, csipkéket, ágyterítőket és lefeküdt a konyhában.
Reggel Kati csodálkozva meredt Maris ágyára.
Maris kijelentette:
- korán keltem s nem akartalak felverni.
Jó korán kelhettél ha már mindennel kész vagy. Az este egy órát rakosgattad a zsibvásárt. Akárhogyis, ha ennyire formában vagy én azt mondom menjünk. Meg se kottyan neked a munka.
Így került el Maris Pestre.
Hazafele jövet a Királyhágón még több babát és ágyterítőt vett.
Csipkéket még Pesten kapott.
Egy mama árulta a Keletiben.
Nem tudta csak úgy otthagyni.
Első este már a csűrben aludtak.
Maris és az anyja.
A babák boldogan mosolyogtak a meleg konyha pattogó tűzhasábjainak lágy zenéjére.

Gyermeket szült gyermek

Amikor a lányát megszülte, már nem volt leánka. Csak éppen a mamahotelben lakott. Úgy gondolta örökéletre. Késleltette az életet és halált. Félt megbirkózni.

Talán az anyja is.

Nem tudom.

De szerette, kiszolgálta, marasztalta, tartotta.

Egyszer csak a semmiből megjelent a herceg. Nem fehér lovon, csak egy szürke drótszamaron. De azt úgy ülte meg, mint Toldi Miklós. Fél kézzel.

Egymásba szerettek.

Mintha nem tudták volna, hogy előbb utóbb a szerelem gyümölcsöket is szül, úgy ölelkeztek.

Bele az életbe, kifele a halálból.

Hogy mindketten megtorpanjanak a gyermekáldással szemben.

Na ne... hát hogyan? honnan?

opció sem volt a gyermek meg nem tartása.

fel sem merült az ilyenkor szokásos rettegések szimfóniája.

Az Úr adta, az Úr veszi el, áldott legyen az Ő neve.

Nem házasodtak össze.

Nem tehették. Még nem.

A lányecska mondta eléggé a hercegnek, hogy nem kell maradnia.

Sokszor a hivatás, több, mint kevesebb.

De a herceg - ló nélkül is maradt.

A gyermek az gyermek - fel kell nevelni.

A szülészeten, akkor ott, első napon azonban megbicsaklottak a térdei.

Újszülöttet még nem látott.

Tudta, hogy szűk a csatorna - hiszen járt már ott, de nem mérte fel előzetesen az okozandó károkat.

A gyermek a kíntól ráncos volt és piros.

Aztán kivilágosodott és kisimult.

Majd jött valaki s azt állította, hogy életében ennél szebbet nem látott.

Akkor neki is leesett a hályog a szeméről.

Elmúlt a varázslat.

Maradt a gyermek és a szüléstől megpárnásodott asszonyka.

Mondjuk, kicsit keményebb párnák jelentettek számára menedéket eddig, de ehhez is hamar hozzászokott.

Az asszony pár évre rá könyvet adott ki.

Keményen, feszesen, katonásan.

A gyermek megnőtt.

Elkerülve anyját-apját növésben - strammul állt édesanyja mellett.

Büszke volt művére.

Hogyan változtassuk meg életünket tíz lépésben...

Az ember, az állófogadáson, ami a bemutatót követte - a negyedik pohár bor után párnákról álmodozott.

Puhaságról, fehérségről, melegről.

A keménység már nem vonzotta.

Megvénült.

Míg asszonya mellette kifiatalodott.

Mint a pünkösdi rózsa.

Azon gondolkodott, lesz e még találkozás?

Egy felület, ahol egymásbafonódik álom és valóság?

Vagy csak ezek az elhamarkodott fiatalkori kívánságok, amelyek elveszítették szavatosságukat?

Az épület, ahol a napjait tölti hivatás címszó alatt, hatalmas.

Mindez a város szívében.

Nem idevaló.

Falun született, ahol kevés a zaj és tágas a rét.

Inkább maradt volna, de jelezték, hogy jönnie kell.

Ott, ahonnan ő jön, presztízskérdés a hol.

Nem a jól, hanem a hol.

És ő aztán tényleg valahol.

A férjét is az épületben ismerte meg.

Mondjuk nem is volt más alternatíva, hiszen órákat, napokat, éveket tölt el a mesterséges fény ernyője alatt.

A földszinten kezdett, mint bárki más.

Aztán, ahogy egyre többet túlórázott, mert nem akarózott hazamennie, egyre magasabbra költöztették.

Mára már az egyik sarokirodát birtokolja.

Tágas, fényes, szellős és titkárnő jár hozzá.

Olykor szeretne tenni-venni, takarítani, átrendezni, felverni a párnáit - de nem lehet. Erre külön személyzet van. Nem ismeri őket, de tudja minimálbérből élnek.

Ő nem.

Fizetése talán négyszeresse annak, amit még normálisnak hívnak.

Szégyenkezik emiatt.

Mert nem tudja mire költeni.

Bankban kuporgatja.

Megfelelne az otthoni hasi tasi is, de tanácsadót rendelt mellé a cég.

Aki hallani sem akart az otthon tárolt javakról, ráparancsolt, hogy helyezze biztonságba.

Biztonságba miért?

Hiszen senkije sincs.

Szülei meghaltak, a családja nem fogadja vissza - dáma ő. Nem közülük való.

A drága cipőivel, kiskosztümeivel és autójával.

Ordít róla - hogy sehova sem való.

Szívesebben taposná a falu sarát, vagy legalább dolgozna együtt a lányokkal a földszinten, vagy még inkább takarítana.

Azzal legalább kifáradna és estére nem kezdene zakatolásba a lelke és elméje.

Ezt gyűlöli a legjobban.

A folyamatos lelki és fejzajt.

A férje is hasonló hajóban lehet.

Nem az övében, hanem a sajátjában.

De erről soha nem beszél.

Vagy talán elfedi az evezőinek a csobbanása.

Minden reggel eldönti, ez lesz az utolsó nap.

Feladja. Új életet kezd. Vagy a régit folytatja. De nem ezt. Amitől még az irodában lévő növényei is kiszáradnak.

És minden egyes nap új kihívással, megoldandó feladatokkal, elvégzendő munkával - tovább taszigálja a bejegyzett határidőt.

Amíg már késő lesz.

Késő neki, a férjének és a növényeinek.

Mert rajtuk méri a szaturációt és az időt.

Azoknak, akik könyvet várnak:)

Ma a kiadóval találkozom.

Évek óta érik, de valahogy nem érzem magam méltónak erre.

Akinek megjelenik egy kiadványa, az költő, író, tudós - azaz csupa olyan ember, akinek mondanivalója. És mondanivalójának olyan súlya van, hogy azt be kell csomagolni, arra vigyázni kell, hogy mindenki élvezhesse.

Én egy mezei tudósító vagyok.

Az én témáim, a te témáid. Írhattad volna, te is. Csak éppen én gyűjtöttem csokorba. Mert úgy adódott.

A séta alap.

A Nap süt, mert ez a dolga.

Én pedig rendszerint figyelek. Kifele és befele egyaránt.

Az amit meglátok, megtapasztalok vagy észreveszek - elkezd növekedni bennem. Idővel akkorára nő, hogy feszíteni kezd. Lelassítja a légzésemet, nehezít a mozgásomat és beszűkíti a gondolataimat. Késztetést érzek arra, hogy letegyem.

A kezem bizsereg. A fejem felrobban és a lelkem tízszeressére nő.

Ekkor kerül elő a telefon vagy a laptop. Hogy csökkentsem a nyomást. Minden egyes leírt szóval könnyebb leszek. Elkezdenek tisztulni a gondolataim, amik eddig be sem voltak rendesen azonosítva.

Azt hittem, tudom mit szeretnék leírni - de a vége engem is mindig meglep. Nem én írok, ő írja magát. Elhatározom, hogy ezzel a címmel indulok neki a felfedezésnek, majd a történet végére címet kell váltanom, mert köszönő viszonyban sincs azzal, ami előttem kibontakozik.

Így aztán, ha egy évekkel ezelőtti blogbejegyzést vagy  cikket tolnak elém, amit állítólag én jegyeztem, meglepődöm. A téma (alaptörténet) dereng, hiszem átéltem, de a leírás teljesen idegen.

Ebben a lelkiállapotban tehát nem könnyű magabiztos elhatározásra jutni.

Én nem tartom magam megfelelőnek erre.

Vannak bejegyzések. Vannak témák, amelyeket szívesen kibontanék - amennyiben az időm megengedné - de a tizenötödik könyv vagy többezredik bejegyzés után sem leszek író.

Egy ember - aki megfog valamit az időből, mert résen van és azt, saját szelepeinek leeresztése érdekében egy közös asztalra helyezi.

Ez a közös asztal eddig a blog volt.

Amit szintén nem én készítettem.

Egy fantasztikus webdesigner rámírt, hogy csinál egy blogot, mert ha újra akarja olvasni az írásaimat, keresgélnie kell. Így aztán minden egy helyen lesz. Mondtam jó. És meglett.

Most szintén ő, azt mondja - ne viccelj már - mire vársz, csinálom a borítótervet. Állj neki dolgozni.

Sokadik, aki szerint így kell ezt csinálni csajé.

Lehet.

Megpróbáljuk.

A rend, a minden egy helyen állapotánál többet nem várok.

Időnként, amikor feszeget majd a lelkem - bedobom a közösbe - és továbbmegyek.

Aki számára üzenete van, az majd dekódolja, aki meg úgy gondolja, hogy kár erre időt pazarolni, tovább megy.

Ahogyan én is.

 

Csoszogó, sérült, messziről bűzlő öregember sifitelése veri fel a reggeli csendet.

Nem tudom miért választja a nehezebb utat, de úgy dönt, noha másként is tehetné, hogy lépcsőzni fog. Természetesen korlát semmi. Kapaszkodó híján még jobban meghajlik önmaga előtt és nekivág a legyőzhetetlennek.

Kifent dáma közeleg. Tűsarkúban vezekel. Neki is éppen annyi teher nyomja a lelkét, mint az apónak, csak ő tisztább és illatosabb.

Éhes. Napok óta szenved. Még három kilót kellene letoljon. Bármi Áron.

Ahogy meglátja az apót - a saját tisztaságára gondol.

Végigfuttatja gondolatban retikülje tartalmát. Fertőtlenítő betéve.

Akarata ellenére Jézus jut eszébe. Vallásos nevelésben részesült.

- ha eggyel is a legkisebbek közül...

Az apó minden paraméternek megfelel.

Akár Jézus is lehet.

A szenvedő.

Két szenvedő találkozója ez a kihalt sikátorban.

Egyik önmagát ostorozza, másik magamagát. A cél közös. Egyszer csak feltámadunk... Akármiből, valamiből és valahogyan.

Lehajol.

Bácsi - segíthetek? - kérdezi kedvesen.

Az apó csak derékig látja.

Az illat elhomályosítja amúgy is hályogos szemét.

Félve nyújtja ki kezeit a felajánlott segítség irányába.

A hölgy a tűsarkakon egyensúlyozva felsegíti a meredek és töredezett fokokon.

Kiegyenesedve mindketten a Megváltót kutatják egymás szemében.

A hölgynek eszébe jut a retikülbe gyúrt narancsa.

Déli gyümölcs... Valszínű' Jézus kedvence. Előveszi és odakínálja. Előre van pucolva. Egész napi táplálék forrása. Ma jóindulatot eszik. Megváltással.

- Vajon ennek mennyi lehet a tápértéke?...

Sietve rohan tovább - már amennyire a lábán lévő kínzóeszköz engedi.

Elfelejt kezet fertőtleníteni.

Este jut eszébe legközelebb.

- ennyit megér a megváltás - gondolja.

Végül is , nem mindennap találkozik az ember a Megváltóval.

Palma de Mallorca és egy darab francia nemes rendel

Szegényen nőtt fel.

Egész gyerekkora tervezgetésekkel telt. Figyelte az embereket és vezette a listáját gondolatban. Ez lennék, ez soha.

Különösen a módosabb emberek keltették fel a figyelmét.

Az okokat kutatta. Arra rég rájött, hogy a pénz nem mindig öröklődik.

Aztán később már csak a pénz folyása érdekelte. A honnan jön és hová megy, s kinél áll meg.

Családja lett.

Szegény lányt vett feleségül. Csak a szépség számított és a szerelem. Az élet mégiscsak hosszú és van amit nem pénzen lehet vásárolni.

A negyedik gyermeknél megálltak.

A felesége nem dolgozott. A gyermekeket és a háztartást vezette.

Büszke volt rá. Nem telt el nap, hogy ne dicsérje meg. Hiszen pontosan kiszámította mennyit is spórolnak ezáltal. Házvezetőnő, gyermekfelügyelet, ruhatár és cipők, ebédek és kávék, barátnők és programok. Megannyi plusz kiadás, ha az ember alkalmazott.

A gyermekek felnőttek.

Három lány és egy fiú.

A vérükben volt a pénz iránti áhítat.

Család és pénz.

A családot elhagyták, hogy külföldön pénzt szerezzenek.

A legidősebb először.

Kurva lett. De jó helyen és tervekkel, célokkal. Addig dolgozik, amíg horogra nem akad egy idősebb, nyugis és nagyon gazdag veréb.

Meglett.

A középső és legkisebb együtt mentek.

A legkisebb nem bírta, hazajött. A nagyok biztatták, ne aggódjon, megoldják helyette is. A család mindenekelőtt.

A középső is kiváló horgász lett. Később ugyan, de sokkal nagyobb fogással büszkélkedhetett.

Egy francia, piszkosul gazdag, természetesen idősebb nemes került a horgára.

Egyetlen dolga maradt, megvetni a lábát. De a gyerek nem akart összejönni. Rátért a kutyákra. A kutyákra és bundákra. Mire egy egész farmra való lett, teherbe esett.

Közben a legkisebbet elvitte a szerelem. Szegény, de tervekkel átszőtt szerelem. Spanyolországig meg sem álltak. Mert nem bírták a hideget és a szegénységet.

Otthon már csak a fiú maradt. Egyedül ő nem volt képes áruba bocsátani a testét. Eladta hát a lelkét.

Mindezt Londonban. Pénzért.

Közben, az apa és anya töretlen szerelemmel és odaadással ápolták – egymás, a család, a haza és az időközben vásárolt ingatlanok iránti szeretetüket.

A család és a pénz…

Tudod, mindenkinek háza van. Például Zsókának nem is egy, hanem három. Mind az ő nevén. Hogy ha meghal a francia, ne kelljen soha többé nélkülözzön.

Akarom kérdezni, hogy ok, de hogy vannak, boldogok?

Pénz, tengerpart, idősebb ember, kirándulások – de ők, ők, hogy vannak? Ezek mögött.

Számban marad a szó – epés a szájízem.

Nem értjük egymást.

Nem érthetjük.

Vannak ők és én.

Egy dolog közös – a család iránti szeretet.

Aminek oltárán ők feláldozzák a gyerekeket, én meg a sikereket, pénzt és jólétet.

Mind áldozunk, csak más Mammonnak.

Egyik sem jobb a másiknál. Mindenik maga helyett való.

Ítélkezések nélkül búcsúzunk. Noha ő, sajnál egy kicsit.

-          Jártál már Palma de Mallorcan? Nem? Na hagyj békét, mert egyszer elviszlek!

Mindketten megnyugszunk.

Én annak bíztjában, hogy ha akarnék, akár el is mehetnék, ő meg abban, hogy felcsillantott előttem valamit a bölcsességből. Innen már az én térfelemen van a labda. Miközben fogalma sincs, mennyire utálom a focit. A focit és a pénzt.