Anyu és én ma ügyeket intézünk. Nincsen tanítás, mert a tancinak beakadott a dereka. Azt mondta ma nincs ki helyettesítse, mindenki oldja meg, ahogy tudja.

Anya kicsit szentségelt annak rendje és módja szerint, majd ő is beakasztotta a derekát a főnöke előtt és azt mondta, Luca le van szarva - holnap ügyeket intézünk.

Első utunk a bankba vezet.

A település egyetlen bankja.

Jó nagy, tágas, világos és ijesztő. Pedig jó szag van. Csak mindenki annyira idegesnek tűnik. És mindenre rengeteget kell várni.

Dolgozik itt egy csomó hölgy. Mindegyiknek szépen ki van fesve mindene. A haja, a hosszú körme, nyakukban nagy ékszerek és úgy gépelnek, hogy közben oda sem kell nézzenek.

Amikor anyu diktálta amit kellett és a néni rám nézve írta azt hittem beteg a szeme. Hogy amikor le van csukva akkor is néz. Aztán láttam, hogy úgy gépel, hogy oda sem kell nézzen. Mennyire menő ez már?

Volt egy férfi is a nők között. Egyetlen, mint a mi tyúk udvarunkban a Béla.

Akármi van a tyúkok Béla köré sereglenek.

Na itt is éppen így volt. Mind az összes néni egyszerre bélázott, ha valami baja volt.

Bélának volt kulcsa mindenhez, mindenkire és mindenre.

Ekkor gondolkodtam el először, hogy ha nagy leszek Béla is lehetek - mondjuk a néni is menő akinek a csukott szemén is nyitott van, de ez már mennyivel menőbb, ha az ember egyetlen béla az egész bankban.

Voltak ott még férfiak, de ilyen béla egy sem.

Alacsonyabb volt mint apu, vékonyabb, mint a tesóm Karcsi, de mégis, Bélább volt az összes kakasnál. 

Ezt mondjuk alig értem, de majd megbeszélem apuval. Ő is egy fajta Béla az utcában. Minden néni folyton csak Károly így, meg Károly úgy, meg Károly mikor ér haza.

Anya egyszer jól kiborult.

Megkergette apát, hogy ad neki Károlyt meg mindent.

S ez nem is volt ijesztő.

Karcsival pisiig kacagtuk magunkat a szobába.

Képzeld el a Nagy Károlyt, ahogy lapított, mint egy kisegér az anyu haragjától.

Mert Béla az Béla, de ha anyunál elszakad a cérna - kő kövön nem marad.

Nem tudom ez pontosan hogy is van, de a nagyi szokta mondani és érzem, hogy talál.

Volt egy szép néni.

Nem a sok Bélás néni mellett, hanem egészen külön.

Anyu szerint az valamiféle nagyobb posztban van.

Nem tudom mi az a poszt, de szuper asztala volt.

Ő is szemek nélkül gépelt és közben ide-oda nézett, mint apu autójában a kutya, amelyik bólogat amikor megy az autó.

A néni elment.

Nem tudom mennyi időre, mert mi aztán életfogytiglan intézkedtünk - de amikor visszajött, azt mondta, hogy vécén volt.

A másik külön asztalos kicsit sem szép néni meg megbántotta.

A nénin láttam, hogy mindjárt felrobban, mint anya a Károlyos estén - de aztán lenyelte azt a sok haragot és nem mondott semmit. Még mosolyogott is. Rám is, pedig én csak úgy álltam ott.

Nem lennék a csúf néni helyibe.

Mi ilyenkor megvárjuk egymást iskola után, s ahol a tanci nem láthassa, jól elagyabugyáljuk aki ennyire kiállhatatlan.

Na ezt megnézném.

Kár, hogy már addig nem maradunk.

Innen egy hosszú, hosszú idő után valami másikféle hivatalba kellett menjünk.

Itt is sok nénik ültek.

Nem volt Béla.

Vagyis egy bejárt, de nem ült velük egy térbe.

A nénik nem is dolgoztak, csak tették magukat.

Olvastak, videókat néztek, játszottak és beszélgettek.

Akihez mi kellettet menjünk kinyitott egy szekrényt, amikor még nem látta, hogy megjöttünk. Na apám te olyant nem láttál még. Nem papírok voltak bent, hanem lakkok. Színes, szép körömlakkok. Anyunak is van, de nem ennyi.

Itt legalább tízféle volt minden színből.

Nekifogott kikenni a körmit.

Mondtam is anyunak nagyon halkan, hogy aztán várhatunk, amíg ez megszárad. S úgy is lett.

Anyu lenyelte a sok haragot, mint a néni a bankban - s ekkor már csak azért imádkoztam, hogy ne kelljen megvárjuk a nénit, amíg kijön a hivatalából, mert az biztos este lesz.

Apa este kérdezte, hogy mit szerettem a mai napba a legjobban.

Mondtam a mekit és persze őket.

Miért - kérdezte apu.

Mert ti nem lakni jártok dolgozni és nem dolgozni jártok haza, még akkor is ha sokszor leordítjátok egymás fejit.