Az állomástól vonszolták magukkal a hatalmas pink bőröndöt. A bolyai utca tetején már mindketten alig pihegtek. Hátukon a tollkabáttal, ami soknak bizonyult ezen az enyhe őszi reggelen. Munkát keresnek. Akármilyent.

Otthon már nem elég tágas.

Sokan vannak testvérekül, mint az orgona sípja.

És vannak ketten egymásnak, a nagy és a még nagyobb.

Csupán egy év választja el őket egymástól.

Szinte ikrekként nevelkedtek.

Elválaszthatatlanul.

Mindig együtt.

Jó lenne már egy párkapcsolat is, de senki sem tudja áttörni az egységet, ami összefűzi őket.

Ők meg nem is tudnak róla.

Ez a természetes.

A fiú viszi a bőröndöt és a hátitáskát.

A lány vezet és sóhajtozik.

Jobban tájékozódik és mindig erősebbek az álmai.

Ugyanarra a helyre jelentkeztek.

Ez is természetes.

Amikor befejezték a líceumot senki sem mesélt erről a természetellenességről, ami hírtelen a nyakukba szakadt a semmiből.

Hogy szart sem ér majd a média. Mindaz amit megtanultak a 12 év alatt. Hogy megállták a helyüket az alig valamiből. Hogy nem lógtak és keveredtek kétes hírű bandákba. Hogy siettek haza és a lehető legkevesebbet költötték, mert tudták, otthon ennél is kevesebb maradt.

Most itt állnak a diplomákkal a kezükben és fogalmuk sincs, hogy merre az arra.

Románul semmit.

Vagy alig valamit.

Mennének bárhova, de nem kellenek senkinek.

Ez a cég végre magyar.

És a munkához, amit meghirdetett nem kell a kommunikációs készség.

Kézügyesség kell. Akarás. Ambíció. Kitartás. 

S ezek mind megvannak.

Igaz magyarul, de megvannak.

A lány felsóhajt.

- úgy megennék egy tánygyér levest! akármilyent. de meleget. forrót. éhes vagyok. de nem kiflikre, hanem levesre. jó, kiadós levesre.

- ha felvesznek, veszünk levest. megesszük ketten! - ígéri meg elhamarkodottan az öccse.

Délre megvan a munkahely.

Másnap hatkor kezdhetnek.

Hihetetlen a két felnőtt testben élő gyerek öröme.

Már csak egy leves a mennyország.

Összerakják a semmi kis valamit, ami még a zsebükben lapul, leválasztják a jegyek árát és számolgatni kezdenek.

Pontosan egy leves ára, ha nem csal a tábla, amit az étterem elé függesztettek ki.

- ha nem elég, maradunk mosogatni - nevetnek össze önfeledten.

A pincértől azért még a biztonság kedvéért előre megkérdezik, hogy beleférnek e az egy tányér leves árába.

Két kanál, egyazon tányérból kanalazza a megálmodott meleget.

Nem az otthon íze.

A városé.

A megkapott diplomáé.

A csődbe ment jövőjé.

Se íze, se bűze, se tartalma - de legalább meleg - jelenti ki a lány vigasztalón.

Innen már csak ez marad.

A sok semmiben az alig valami.

Amit vagy meglátnak, vagy elmennek majd mellette.

Mert felnőttek.

Menthetetlenül, vitathatatlanul, visszafordíthatatlanul - felnőttek.