Azoknak, akik könyvet várnak:)

Ma a kiadóval találkozom.

Évek óta érik, de valahogy nem érzem magam méltónak erre.

Akinek megjelenik egy kiadványa, az költő, író, tudós - azaz csupa olyan ember, akinek mondanivalója. És mondanivalójának olyan súlya van, hogy azt be kell csomagolni, arra vigyázni kell, hogy mindenki élvezhesse.

Én egy mezei tudósító vagyok.

Az én témáim, a te témáid. Írhattad volna, te is. Csak éppen én gyűjtöttem csokorba. Mert úgy adódott.

A séta alap.

A Nap süt, mert ez a dolga.

Én pedig rendszerint figyelek. Kifele és befele egyaránt.

Az amit meglátok, megtapasztalok vagy észreveszek - elkezd növekedni bennem. Idővel akkorára nő, hogy feszíteni kezd. Lelassítja a légzésemet, nehezít a mozgásomat és beszűkíti a gondolataimat. Késztetést érzek arra, hogy letegyem.

A kezem bizsereg. A fejem felrobban és a lelkem tízszeressére nő.

Ekkor kerül elő a telefon vagy a laptop. Hogy csökkentsem a nyomást. Minden egyes leírt szóval könnyebb leszek. Elkezdenek tisztulni a gondolataim, amik eddig be sem voltak rendesen azonosítva.

Azt hittem, tudom mit szeretnék leírni - de a vége engem is mindig meglep. Nem én írok, ő írja magát. Elhatározom, hogy ezzel a címmel indulok neki a felfedezésnek, majd a történet végére címet kell váltanom, mert köszönő viszonyban sincs azzal, ami előttem kibontakozik.

Így aztán, ha egy évekkel ezelőtti blogbejegyzést vagy  cikket tolnak elém, amit állítólag én jegyeztem, meglepődöm. A téma (alaptörténet) dereng, hiszem átéltem, de a leírás teljesen idegen.

Ebben a lelkiállapotban tehát nem könnyű magabiztos elhatározásra jutni.

Én nem tartom magam megfelelőnek erre.

Vannak bejegyzések. Vannak témák, amelyeket szívesen kibontanék - amennyiben az időm megengedné - de a tizenötödik könyv vagy többezredik bejegyzés után sem leszek író.

Egy ember - aki megfog valamit az időből, mert résen van és azt, saját szelepeinek leeresztése érdekében egy közös asztalra helyezi.

Ez a közös asztal eddig a blog volt.

Amit szintén nem én készítettem.

Egy fantasztikus webdesigner rámírt, hogy csinál egy blogot, mert ha újra akarja olvasni az írásaimat, keresgélnie kell. Így aztán minden egy helyen lesz. Mondtam jó. És meglett.

Most szintén ő, azt mondja - ne viccelj már - mire vársz, csinálom a borítótervet. Állj neki dolgozni.

Sokadik, aki szerint így kell ezt csinálni csajé.

Lehet.

Megpróbáljuk.

A rend, a minden egy helyen állapotánál többet nem várok.

Időnként, amikor feszeget majd a lelkem - bedobom a közösbe - és továbbmegyek.

Aki számára üzenete van, az majd dekódolja, aki meg úgy gondolja, hogy kár erre időt pazarolni, tovább megy.

Ahogyan én is.