Karcsika a szomszédban lakik.
Hatalmas arc.
Egész életében kocka volt.
Barátok és jófajta, a fejlődéshez nélkülözhetetlen szexuális élet nélkül.
Már gyermekkorában is vasalt ingekben, fekete kiboxolt cipőben, kifésülve, előkészítve mindenre, aminek semmi köze a való élethez.
Időközben felnőtt.
És egyedül él.
Szülei elhunytak. Azóta a kockázás mellett bejött még valami megnevezhetetlen az addig egyszínű aurájába.
Ő nőtakarokfognibármiáron-nak hívja ezt az új komponenst.
Nemrégiben üzletbe megyek.
Megállít. Egyszer elpanaszolja a postást, aztán a vízórást, majd rátér a lényegre, arra amiért megállított.
- Hogy jó lenne neki egy nő. Tudom... arra a célra. Persze nem mindegy, hogy milyen. Mert azért ő sem vak. (egy tükör persze elkelne a házba, de ezt jobb ha meg sem említem)
Vagy akár én.. már ha hajlandó lennék.
Akkora sokként ér önmaga felajánlása ennyire rámenős, már-már orcátlan módon, hogy a pofám leszakad.
Percekig szóhoz sem jutok.
Közben ördögi terv kezd alakot ölteni a fejemben.
Egy életem, egy halálom - ha addig élek is kipróbálom.
Mondom neki, jól van Karcsika. Tudod mit, mi lenne ha megpróbálnánk. Te meg én. Tudod... hogy mondtad, mármint ha hajlandó lennék. Mert az vagyok.
Most Karcsikán a sor, hogy a pofáját marokra fogja.
Mindenre számított szerencsétlenje, csak erre nem.
Időt sem hagyok neki visszakozni, azonnal jelzem:
- este hétre légy kész, átmegyek
- De ilyen hirtelen? Csak így? Nem lesz ez túl gyors?
- Na de Karcsika...hát nem ezt szeretted volna? Ebben nincs gyorsaság. Megoldjuk a gondodat és kész. Ez van. És ez a van éppen ma lesz, este hétkor. Addig csak fel tudsz készülni. Vagy nem? Nem tudom, na, ahogy gondolod. Ha azt mondod, hogy nem akkor nem.
-Nem,nem,nem. Gyere! - kiált fel ijedten. Akkor este várlak.
Ólom lábakon halad az idő.
Kiborotválkozom. Előkészülök. Nem Karcsika miatt, hanem magamért. Van egy szint aminél lennebb már nem igen megyek.
Pontban hét órakor kopogok Karcsikáék ajtaján. Jobban mondva csak a Karcsikáén, hiszen időközben elhunytak a szülei.
Rendkívül ideges. Remegnek a kezei, lábai, remeg az egész ember. Bort akar tölteni, azt is ki kell vegyem a kezéből. Mondjuk én sem vagyok nyugodt, de körökkel jobban állok, mint Karcsika.
Az első pohár bor után szólok. Hagyd a kínálkozást, vacsorát, miegymást, nem ezért vagyok itt. Lássunk hozzá. Szólok rá erélyesen, amitől még jobban berezel, ha egyáltalán lehet ezt még fokozni.
A hálóban sem lesz jobb a helyzet.
Kapkodik, húzza az időt, majd valósággal lemered, amikor megállok előtte úgy, ahogy a Jóisten megteremtett.
Heves köhögés szakítja darabokra a tüdejét.
Megvárom míg megnyugszik, de ekkor sem lesz jobb.
Időt kér, mielőtt levetkőzne, majd mint egy szűzleány, a vécén húzza a negyedórák szimfóniáját.
Megsajnálom.
Lassan, de biztosan visszaöltözöm.
Közben igyekszem kíméletesen megfogalmazni az összegzést.
- Karcsika, nézek a szemébe, hogy elkészülök - én azt hiszem, hogy ezt a dolgot nem kell erőltetni. Vannak emberek, akiknek ez nem való. S akkor hagyni kell. Meg kell maradni a vágyak szintjén. Egy csomó dolog akkor jó, amikor vágyunk rá. A beteljesülés csak tönkreteszi. Ahogy most ezt az egészet is. Mert mennyivel volt jobb ameddig csak álmodoztál rólam, mint most, amikor elérhető közelségben kerülted hozzád. Látom rajtad, már nem is tetszem.
- ez igaz... s akkor mit csináljak? - kérdi kétségek között tépelődve.
- semmit, mondom. éppen ez a kulcsa. a semmit. és minden rendben jön.
Attól kezdve mindketten a semmit csináljuk hatalmas nagy egyetértésben.
Ő a vágyak szintjén, én meg a bizonyosságén.
Mert kinek a pap s kinek a semmi. Mert nem mindig válik be a papné.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése