Harminckettedik évfordulója múlt annak, hogy lelépett. A lánya egy hónapja ünnepelte 32-ik születésnapját. Ennyit bírt. Egy hónapot. Aztán gyors ütemben összecsomagolt és elstoppolt a naplementébe. Fiatal volt és meggondolatlan. Azóta nem is látta őket. Próbálkozott felvenni velük a kapcsolatot, de az első akadálynál rendszerint megfordult és igyekezett nem gondolni rá. Arra, azokra amitől akkor menekült. 

A fiatalság nem kifogás.

Ha nevén nevezzük a dolgokat, ki kell mondani, gyáva volt. És minden valószínűség szerint az is maradt. Ha nem így lett volna, akkor már régen felkereste volna őket és bocsánatot kér. Akkor is ha tudja, hogy erre nem létezik bocsánat. Még felejtés sem. Esetleg tompulás. D a fájdalom, mélyen bent örökre megmarad.

Költő szeretett volna lenni.

Hobó.

Azt tervezték bejárják majd ketten a világot.

Csak úgy. Pénz nélkül, mint a tanítványok. Ahol kapnak, esznek, ahol nem, onnan továbbállnak.

És akkor egyszer csak a nő terhes maradt.

Az egyre növekvő pocak, szűkítette a lehetőségeiket.

Párizsba, azon a nyáron már egyedül ment el.

Egy kötetre valót írt a csalódásról, lemondásról és fájdalomról.

Hiányzott a megszokott.

Úgy érezte a baba közéjük állt. 

Nem volt  közös projekt. Semmilyen nem volt. Lett. És aratott egy igent és egy ugyanakkora nemet.

Amikor a nő kijött a szülészetről, mintha köd telepedett volna a házra.

Nedves, sötét, meleg pára.

Semmi ihlete nem maradt.

Éjjel nappal hallgatta ahogy sír a gyerek.

Etetés, böfögtetés, pelenkacsere, lopott percek az álmok mezején, aztán megint ugyanebben a sorrendben kezdődött minden elölről.

A nő anyja azt mondta dolgoznia kell.

El is ment.

Minden nap egy kicsit halottabb lett.

Egyszer a lelke, aztán a teste.

Lassan, de biztosan.

Ekkor döntötte el, hogy lelép.

A fővárosig stoppolt. Amikor kiszállt az autóból már olyan részeg volt, azt sem tudta honnan jön és hova megy.

Barátoknál szállt meg.

Majd dolgozni és tanulni kezdett.

Azt tervezte küld haza is a pénzből, de nem maradt.

Azt tervezte hűséges marad - de a köd - ami akkor és ott letelepedett a lelkére, eltakarta a célt.

Ünnepelt színész lett. Majd saját műsort kapott. Aztán feleséget.

Azt tervezte megkeresi őket, de valami közbejött.

Gyermekei lettek. A lány pont olyan, mint akkor az, aki elől elmenekült.

Azt tervezte elmegy és mesél erről - de valami megint közbejött.

Egyre jobban játszott. Egyre mélyebbek voltak az alakításai.

Ahhoz a fájdalomhoz járt vissza, amiről azt hitte, maga mögött hagyta.

De nem telt el nap, hogy ne erre ébredjen és aludjon el.

Aznap a színpadon egy apát játszott.

Aki álmaiért elhagyta gyermekét.

Harminckettedik évfordulója múlt annak, hogy lelépett. A lánya egy hónapja ünnepelte 32-ik születésnapját. 

A darab közepén összeesett. A szíve állt meg a fájdalomtól.

Amiről azt hitte, maga mögött hagyta.

Hosszú kórházi kezelés után szabadult. De csak a falaktól. A köd, fájdalom és betegség maradt.

Ismerős, meghitt, elkoptatott útitársak.

El akart menni, de így, ebben az állapotban már szégyellte.

Levelet akart írni, de egyik szó sem fejezte ki azt, amit el szeretett volna mondani.

Se itt, se ott - ez lett volna a legtalálóbb arra, amit élethosszig érzett.

Talán, majd egyszer, esetleg egy másik életben, jóváteheti mindezt, amit itt, ebben elvett tőle a bátorsága.

A nemzet színésze ünnepelt sztárként hunyt el.

De a történet befejezetlen maradt.

Egy le nem játszott élet, egy befejezetlen darabban.

Mert van, hogy ennyi az emberélet.